Deme Katalin

Vélemény és vita

A górcső visszanéz

A budapesti székhelyű Tom Lantos Intézet 2017-ben kiadott egy tanulmányt a Visegrádi Csoport országaira jellemző antiszemitizmusról

A kutatás eredményei 2021-ben egy újabb tanulmányban feldolgozva láttak napvilágot. Míg az említett antiszemitizmus-kutatás küldetése átlátható, értelme kevésbé az.

Előlegezzük a teljesség kedvéért, hogy Tom Lantos (1928–2008) egy magyar származású amerikai szenátor és holokauszttúlélő volt, aki nemzetközi platformokon is gyakran kiállt a magyar kisebbségek jogaiért. A Lantos Intézet 2011-ben alakult egy kisebbségkutató tudományos műhelyként, amelynek egyik főszponzora a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium.

Az intézet kisebbségkutatása a közép-kelet-európai zsidóságra és romákra korlátozódik. Ez részben önellentmondás, hiszen a magyarországi zsidóság 2006-ban egységesen elutasította, hogy kisebbséggé nyilvánítsák, mivel ezzel, Kőbányai János elhíresült szavai szerint, a holokausztban elpusztított magyar zsidóság emlékét hamisítanák meg, amely nem szerveződött kisebbségként.

Az alapítvány politikai arculatát jellemzi, hogy Lantos lánya, Katrina Lantos Swett, aki aktív szerepet vállal apja életművének továbbéltetésében, 2016-ban tüntetőleg visszaadta a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét, amellyel abban az évben Bayer Zsolt publicistát is kitüntették. Lantos Swett nyílt és gyűlölködő antiszemitizmussal és rasszizmusal vádolta Bayert, mint bebizonyosodott, kontextusukból kiemelt idézetekre és ezek tudatosan eltorzított interpretációjára alapozva.

De térjünk vissza a bevezetőben említett két tanulmányhoz, amelyeknek csak a Magyarországra vonatkozó fejezeteit fogom taglalni. A 2017-ben kiadott kötet célkitűzése, hogy körvonalazza egy új antiszemitizmus kialakulását a V4-országokban. Az új antiszemitizmus a tanulmány szerint magába foglalja a holokauszttagadást, a zsidókkal szembeni társadalmi előítéleteket, konspirációs elméleteket és az elfogult Izrael-kritikát.

Hogy ezek a jelenségek miért lennének újak, homályos marad az olvasó számára, ami egyben megkérdőjelezi a kutatás kiindulópontját is. A 27 oldalas Magyarország-fejezetből 10 oldalt tölt be egy történelmi bevezető, amelyet nyilvánvalóan külföldi olvasóknak szántak. Így csupán 16 oldal marad a feltételezett új antiszemitizmus taglalására, amelynek oroszlánrésze – közvetetten vagy közvetve – a Jobbikról, illetve a 2014-es holokauszt-emlékév vitáiról szól.

A fejezet különös végkövetkeztetése szerint az új antiszemitizmus kevésbé elterjedt Magyarországon, mint a konvencionális antiszemitizmus formái. Ez viszont a szerző szerint nem egyszerűen az új antiszemitizmus ritkább megnyilvánulásainak köszönhető, inkább annak, hogy az utóbbi gyakran keveredik az antiszemitizmus más típusaival. Mivel az olvasó számára ezen a ponton még mindig nem világos, miben is rejlik az új antiszemitizmus, a következtetés erős kétségeket ébreszt.

A 2017-es kutatás különös eredményeit egy 2021-ben közzétett huszonöt oldalas függelék bontogatja tovább fölöslegesen. Ebben újabb tízoldalas bevezetés teszi próbára az olvasók türelmét a modern, a másodlagos és az új antiszemitizmus kölcsönös átfedéseit taglalva. A fennmaradó tizenöt oldal egy kérdőíves felmérést prezentál, amelyben a négy visegrádi országot egy-egy tíztagú fókuszcsoport képviseli.

Az online kérdőívek megválaszolása alapján a résztvevők közül senki sem tagadta közvetlenül a holokausztot, és viszonylag kevés „spontán antiszemita megjegyzést” tettek, leginkább a holokauszt emlékének politikai és anyagi célokra való kihasználásáról (valószínűleg nem a túlélők és utódaik részéről, hanem állami és világpolitikai szinten). Ennek ellenére a szerzők szerint az antiszemita tartalomra való fogékonyság szintje mind a négy visegrádi országban magas volt, hiszen még a „látszólag nem antiszemita résztvevők” sem tudtak ellenérveket felhozni az antiszemita tartalommal szemben.

Itt a figyelmes olvasók megtorpanhatnak, a türelmetlenebbek fel is szisszenhetnek, és joggal vethetik fel a kérdést, hogy tulajdonképpen mire is következtetnek és mit remélnek saját következtetéseiktől ezek a lényegükre lebontva 15-16 oldalas és tízszemélyes fókuszcsoportokkal dolgozó tanulmányok? Továbbá, hogy milyen erkölcsi fölényből vizsgálják a többségi társadalmi mechanizmusokat, és milyen garancia van arra, hogy a kiállított diagnózisuk helyes, és ajánlott gyógyterápiájuk hatékony?

Én a magam részéről előrevetve elutasítom, hogy esetleges kritikus vagy elítélő véleményemet a zsidó közösségi magatartásokkal szemben holokauszttagadásnak, előítéletnek, konspirációs elméletnek vagy Izrael-ellenességnek, ne adj’ Isten anticionizmusnak titulálják.

De a figyelmes olvasó arányérzékét az is zavarhatja, hogy miért mentesül a vizsgálattól a tanulmány tulajdonképpeni kiindulópontja, a magyar zsidó kisebbség – amely ugye létezik is, meg nem is. Hogy viszonyul ez a vélt zsidó kisebbség a nem zsidó többséghez, vannak-e vele szemben jogos vagy indokolatlan előítéletei, és hajlandó-e ezekkel magát szociológiai kivizsgálások keretében vagy még inkább az őt körülvevő megosztott társadalom problémain keresztül szembesíteni?

Bár a vitatott kutatások szerzője leszögezi, hogy azok nem alkalmasak reprezentatív következtetésekre, ennek élesen ellentmond a 2021-ben publikált tanulmány utolsó fejezete, amely szakpolitikai jelentésként (policy report) értelmezi magát, és ennek hátterében nemzetközi workshopokat, oktatáspolitikai egyeztetéseket – és persze újabb tanulmányokat vizionál.

Hogy mennyiben fogják ezek az aktivitások a visegrádi régió nemzeteinek és kisebbségeinek kölcsönös megértését szolgálni, kétséges. Szükséges kimondani, hogy az 1980-as évektől globálisan intézményesített antiszemitizmus-kutatás mára egy sablonos, önreprodukáló rendszerré nőtte ki magát, amely konformitást és érdekhumanizmust termelve többet árt, mint használ. 

(A szerző muzeológus)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Nincs üzenet

ĀPárbeszéd helyett leckéztetés és kioktatás, egyenlőség helyett kettős mérce – így jellemezte az Európai Unión belüli kommunikáció mai állapotát Szijjártó Péter külügyminiszter a Századvég Alapítvány hétfői konferenciáján

Kondor Katalin

Kondor Katalin

A hely, ahol semmi sem változik

ĀA hely, ahol áll az idő. A régi Fonográf-sláger címét idézve, ez a hely ma az Európai Unió. Élettapasztalataink alapján elmondhatjuk, hogy nyolc esztendő nagy idő