Mártírok és áldozatok

Az első esetben sikerült elfogni az alkohol hatása alatt cselekvő tettest, a második esetben az elkövető(k) egyelőre ismeretlen(ek). Egy újabb brutális fejszés támadás, mely idén márciusban ért egy katolikus papot a Varsó melletti Otwockban, csak a gyors lakossági közbelépésnek köszönhetően nem lett halálos kimenetelű.

Magyarország kivételével sem a szomszédos országok sajtója, sem az európai lapok nem reagáltak ezekre az egyházellenes gyűlölet szította bűncselekményekre. Még a katolikus Szlovákiában sem keltettek közfelháborodást a történtek: mivel a szlovák sajtó túlnyomó többsége liberális, katolikus vallási portálokon rekedt meg a hír. Igaz, a franciaországi papgyilkosságokkal ellentétben nem az egész Európai Uniót érintő muszlim dzsihád keretében véghezvitt bűncselekményekről volt szó, hanem egy nemzeten belüli konfliktusról, amely ráadásul konzervatív kormányok lejáratására sem alkalmas.

Mégis, mivel magyarázható, hogy a katolikus Lengyelországban, ahol az egyház nemcsak nemzetösszetartó jelkép, de a polgárok mindennapi életében is szerteágazó szerepe van, ilyen tabudöntésre került sor? Abban az országban, amelyben 108 katolikus papot végeztek ki a második világháború alatt ellenálló tevékenységük miatt, és ahol 2010-ben széles tömegek ünnepelték Jerzy Popieluszko atya boldoggá avatását, akit a kommunista államhatalom likvidált 1984-ben a Szolidaritás mozgalommal való együttműködé­séért. Mivel magyarázható a lengyel társadalom furcsán visszafogott reakciója és a tiltakozó tüntetések elmaradása?

A jelenlegi egyházellenes indulatok nem új keletűek Lengyelországban. Bár a katolikus egyház és a lengyel társadalom rendszerváltás utáni viszonyát jogilag rendezte az 1998-ban megújított vatikáni szerződés, a klérus aktív politikai szerepvállalását egyre többen kritikusan szemlélik.

A katolikus egyház eltitkolt pedofilbotrányainak nyilvánosságra hozatala még inkább megtépázta a társadalmi bizalmat. Az egyházellenes indulatok tavaly ősszel érték el tetőpontjukat, amikor a lengyel alkotmánybíróság döntése nyomán szigorúbb abortuszszabályozás lépett életbe. A döntés, amelyet nem előzött meg egy alapos társadalmi vita, olaj volt a tűzre, és ürügyként szolgált az egyházellenes indulatok elszabadulásához és tettlegessé válásához is.

Azzal, hogy Mateusz Morawiecki kormánya elmulasztotta a társadalmi konszenzuskeresést az abortusztörvény szigorításánál, alibit adott nem kevesebb, mint kétszáz külföldi szervezetnek Kanadától Kazahsztánig, hogy kapcsolódjanak a tiltakozásokhoz saját politikai napirendjükkel egyetemben. Egyáltalán nem meglepő, hogy így a lengyel abortuszszabályozás a globális rivaldafénybe került, ugyanakkor olyan radikális abortuszszabályozások, mint mondjuk a máltai, ahol három évig terjedő börtönbüntetés jár a terhességmegszakításért, ritkán kerülnek a figyelem központjába.

De térjünk vissza a meggyilkolt egyházi személyek esetéhez. Adam Swierzewski ferences rendi szerzetes temetésekor a rendfőnök tett egy különös kijelentést: „Ennek a papnak a halála legyen új papi és vallási hivatásunk magva.” Ez a credo annál is elgondolkodtatóbb, mivel a meggyilkolt Swierzewski atya, Jerzy Popieluszko tudatosan vállalt mártírságával szemben inkább a felgyülemlett egyházellenes indulatok véletlen áldozata lett.

Elgondolkodtató, mert a rendfőnök egy új papi és vallási hitvallás magvaként magasztal fel egy olyan értelmetlen halált, amely nem ösztönöz sem lelki megújulást, sem közösségi ellenállást egy elnyomó rendszer ellen – lévén hogy ilyen rendszer Lengyelországban nem létezik.

A kereszténység elleni agresszió passzív elfogadása ugyanakkor nemcsak a lengyel katolikus egyházra, hanem a 21. század keresztény egyházaira nagyrészt jellemző. Pedig a bibliai, „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” parancsolat nem jogállamokban gyakorlandó polgári magatartás példája gyanánt fogalmazódott meg. Paradox módon, egyházaink az általános elfogadás és befogadás felszabadító teológiáját átvéve megfosztották önmagukat attól a jogtól, hogy megnevezzék az őket elnyomókat, s ezzel magukat is egy áldozati szerepbe szorították.

(A szerző muzeológus)