Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Ellenállhatatlan vonzások

Már régóta újra a csónakban ülök. Velem van az aurora borealis fényeiben lebegő szerelmem, s velem vannak mind az én halottaim. Egyre többen. Fekete a lobogóm, de érzem, hogy velem van a Megváltó is

Végzetesen megváltozik bensőséges viszonyunk a világhoz, amikor ellökjük a parttól a csónakot, magunk mögött hagyjuk a gyermekkori álmokat, s ami ezzel együtt jár, a gyermekkort is. Sokan kapaszkodnak még sóvárgó tekintettel a távolodó part körvonalaiba, de szavaikba már hamis hangok vegyülnek, amikor bizonygatják, hogy gyermekek maradtak, hisz álmodnak, játszanak, a lelkük tiszta és nyitott.

Szépen hangzik, emberinek hangzik, de ez már csak a látszat. Távolodnak a partok, és a párás ködben előbb-utóbb el is tűnnek. Ilyenkor eluralkodik egy kis kétségbeesés, de aztán az ember általában megfogja az evezőt, és húzza, húzza, amíg bele nem szakad, vagy el nem csüggeszti a reménytelenség. Örülhet, akit boldoggá tesz az evezés – a folytonos küzdés maga –, nyugtalan és sokszor frusztrált is, aki meg akarja látni az új partokat, de a legtöbben csak egy szigetre vágynak, ahol megpihenhetnek.

Szigetek léteznek is meg nem is. Leginkább káprázatok. Van, ahol bálványt imádnak a napszél népei, de van, ahol jelen van a Mindenható szellem is. A legtöbb helyen együtt van jelen mindkettő. Nehezen felfogható, hogy ezeken a szigeteken csak vendégek, átutazók, hajótöröttek lehetünk. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy megmenekültünk, vagy, hogy ezt akartuk, ez volt minden vágyunk, gyermekkori álmaink beteljesültek. Megvan mindenünk – s most egyáltalán nem csak az anyagi szükségletekre gondolok –, mégis örökké nyomaszt minket az érzés, hogy egyszer tovább kell indulnunk. Félelem ez, reményvesztettség, elveszettség. Hisz fogy az erő, és az új partok egyre elérhetetlenebbnek tűnnek. De a vonzások ellenállhatatlanok.

Ezt a magányosságot és félelmet segít elviselni és legyőzni a Megváltó, akinek születése visszahozhatja a gyermekkori álmainkat is. Ha csónakba szállunk, mert itt az idő, ő a kis ladikot hatalmas bárkává terebélyesíti, amelyre felvehetjük az összes szeretteinket, édesanyánkat és apánkat, testvéreinket, nagyszüleinket, barátainkat, szerelmeinket, kedves óvónéninket és tanárainkat, a doktor bácsit, akitől mindig féltünk, de annyiszor segített, sőt még a mindig jólelkű Vali nénit is a sarki pékségből.

Felvehetjük az őseinket és utódainkat, nemzetünk kiemelkedő tagjait, hőseinket a világból. Magunkkal vihetjük az elesetteket, mártírjainkat. A természet csodáit, forrásokat, százéves platánokat. Az avart a tölgyesből, a pillantást a hegycsúcsról. Jöhet a kutyus, a tengerimalac, a cica, elfér nagypapánk szürke lova, a hatalmas mackó az állatkertből – kimentjük a ketrecből –, a fóka és a pingvin is, ja és még a flamingók! És a bálna – a kék bálna –, és jöhet a nagy fehér is, maga Moby Dick.

És megengedi majd, hogy bepakoljuk a kis csónakba a sátrat, a vonatot, a sok sínt, a nyuszit, a leopárdot, a labdát, a léggömböt, vödröt, lapátot és az autókat. A sportkocsit, a piros tűzoltót, a szirénázó mentőt. Betesszük a biciklit is, a mesekönyvet, nem is egyet. És viszünk sok-sok langyos tejet. És pattogatott „popkornt”, meg sárga kukoricát. Fagyit: csokist, málnaízűt meg vaníliát. Pisztáciát is, igen. És megetetjük a halakat kukoricával meg popkornnal. Ő majd úgy intézi, hogy a nagy bálnák a csónakunk mellett úszkáljanak, jöjjenek a hattyúk is meg a kacsák. Szóval jöhet Cápali és Cápeti is és a Nagy Ho-ho-horgász is a Főkukaccal, jöhet Harry Potter és Hófehérke, Csipkerózsika sőt Pocahontas is. Rumini meg Grafalló. Paff, a bűvös sárkány és Süsü. Ők mind elférnek a kis csónakunkban.

Az a Gyermek is felnő majd, akinek eljövetelét most ünnepeljük, aki mindezt lehetővé teszi. És erőt ad majd, hogy evezzünk a végtelennek tűnő vízen, hogy ne csüggedjünk, hogy éltessen a remény, hogy révbe érünk így vagy úgy. És magunk sem értjük majd, honnan ez az erő? Hisz már rég feladtuk volna, ha nem hinnénk abban a gyermeki energiában, amely bennünk növekszik teremtő erővé, alkotó értelemmé, szenvedéllyé, szerelemmé, szeretetté. Talán el sem indultunk volna, s talán már azelőtt elpusztulunk, hogy a szemünket a világra nyitjuk.

Igaz, azt sem értjük, hogy miért lapul ott a csónakunkban a hiúság, a düh, a gyűlölet, a mohóság, a kegyetlenség s annyi más felesleges teher, amitől olyan nehéz megszabadulni ez egész utazás alatt. Nem is sikerül, csak nagyon keveseknek, mert mindezek bennünk is ott élősködnek, s mielőtt undorral kidobnánk a nyálkás anyagot a csónakból, magunkból kell kivetni az értelmetlen nyűgöket. Nem könnyű, de nem is lehetetlen, s talán ez az igazi Megváltás.

Az én csónakomat eléggé megtépázták már a viharok, néhány zátony s kiálló szirt lékeket is ütött rajta, de még itt hánykolódik a hullámzó víztengeren. Az erőm fogytán, kezemből néha kicsúszik az evező, de húzom, húzom még, mert tudni vélem, sőt hiszem, hogy ott az a part, ahol végre megpihenhetek. Segít a ritmus, és nem bánt Moby Dick. Jártam én is szigeten, ki is kötöttem, csodálatos paradicsomra leltem.

Szerelmet, szabadságot, gyermekeket, meleg otthont, barátokat, finom ételeket és italokat, terveket, értelmes munkát, sikereket találtam. Hűs forrást, simogató napsütést, fényt és hívogató félhomályt, mámorító érintést, elbűvölő zenét. Magam is forrássá váltam, alkotóvá, sőt teremtővé. Így persze könnyű volt elhinnem, hogy a felesleges terhektől már megszabadultam. S tényleg, ki is vetettem magamból egyiket-másikat: a gyűlöletet, kegyetlenséget, talán a mohóságot is, de hiúság, düh s valami megmagyarázhatatlan bizalmatlanság marad bennem.

Az idill hamar véget ért, hiába nyújtottam, lázadtam, menekültem. Talán csak káprázat volt? Már régóta újra a csónakban ülök. Velem van az aurora borealis fényeiben lebegő szerelmem, s velem vannak mind az én halottaim. Egyre többen. Fekete a lobogóm, de érzem, hogy velem van a Megváltó is.

Vele szállt be a csónakomba a remény. Nem is vettem észre. Csak raktam halomba szinte önkívületben az emlékeimet, félelmeimet, fájdalmaimat. Ránéztem, nem szólt, de éreztem, hogy azt akarja, vigyem az örömeimet is. S azok öröméből egy kis darabot, akiket itt kell hagynom a szigeten, mert nekik ez még a paradicsom, a szerelem, a szabadság, a gyermek, az otthon. A tervek, a sikerek.

Nem is búcsúzhatok el, mert úgy éreznék, ellopok valamit tőlük. Nem értenék, miért kell elindulnom fáradt kar­jaimmal, miért kell elrúgnom a csónakot a parttól, miért nem tudom önfeledten újra átélni a gyermekkori álmokat, miért nincs több idő élvezni a megmaradt örömöket. De hisz én sem értem. Kétségbeesetten, segítséget várva, megváltást várva nézek vissza.

Évek teltek el, amióta elhagytam a szigetet. Éjszaka indultam, szinte szöktem, napfeltekor már nem is látszottak a partok. Másnap elmaradoztak a sirályok. Egyszerű kis csónak ez. Ránézésre üres. Néha fennhangon beszélek. Verseket mondok, dalolok. Szellemekkel beszélgetek – inkább vitatkozom –, akik szeretik hallani a saját hangjukat, de az én mondandómra csak legyintenek. Nagyon bölcsnek képzelik magukat. Minden tagom fáj, de mostanában észrevettem, hogy néha a csónak peremén megpihen egy mosoly. Amott szemközt, ahol kukoricával tömtem be egy szivárgó rést, néha megjelenik egy biztató tekintet. Hasonlít a szerelmemnek arra a nézésére, amely vadóc srácból férfivá tett. Amely megszelídített.

Ha nagyobb hullám löki meg a ladikot, mintha langyos tej szitálna az arcomra. A szakajtóban a magammal hozott mandarinok üde színéről a sziget jut eszembe. Menetiránynak háttal ülök, úgy húzom, tekintetem mindig visszanéz. Vissza, vissza a szigetre és az életemre. Nincs bennem rossz érzés, hálát adok a Mindenhatónak, hogy érzem a nagy mozgásokat a mélységben és az ellenállhatatlan vonzásokat a mindenségben. Hiszem, hogy jó irányba tartok. Nem lehet elvéteni azt a partot. 

(A szerző történész)



 

Kapcsolódó írásaink

Erdő Péter

Erdő Péter

Béke Fejedelme

ĀKarácsony éjszakáján Jézus születését ünnepeljük. A betlehemi gyermekben tanítványai majd felismerik a Krisztust, az ősidők óta megígért megváltót, a Szabadítót

Kő András

Kő András

A gyertyáról

ĀA mesében az állt, hogy karácsonyra készülőben angyalok repdesnek a házak körül, megtudakolandó: milyen álmokat ringatnak a gyerekek