Sokszor gondolom, pusztán a nagy számok törvénye alapján, egyszer, akárha véletlenül is, csak ki kéne préselődnie az egyesült baloldali ellenzékből a magyar valósággal legalább köszönő viszonyban lévő, urambocsá’ méltányos megnyilvánulásnak, ha már, ugye, a társadalmi béke megteremtése lenne az egyik deklarált célja. Vagy bizonyos szituációkban simán csak csendben kellene maradnia, jelezve, tisztában van a helyzetével, ami cseppet sem mellékesen saját politikai tevékenységének következményeként, a demokratikus berendezkedés szabályai szerint, a választók akaratából lett olyan, amilyen. Úgy tűnik, nálunk nem tudnak olyan nagyok lenni a számok, hogy ez megtörténjen.
Miután a miniszterelnök bejelentette, hogy a Fidesz parlamenti frakciója Novák Katalint jelöli köztársasági elnöknek, gyorsan benépesedett az éter (sic!), megszólaltak a baloldali koalíció alkatrészpártjainak képviselői, és mondtak mindent, „mint a betonrépa” (© Laár András).
A véleményshow legemlékezetesebbjét – ahogyan már annyiszor – megint Gyurcsány Ferenc produkálta, a bukott miniszterelnök azt bírta mondani, „elmúlt a közös hit, hogy vannak közös dolgok”. Az ember szívesen megkérdezné: vajon mire gondolt? Mikor múlt el a közös dolgokba vetett közös hit? Biztosan most? Vagy 2002-ben a kampányban, a kiforgatott és hiszterizálásra felhasznált köteles beszéd miatt rendezett tüntetéskor, 2004-ben a kettős állampolgárságról döntő népszavazás idején, a 23 millió románnal riogatás nyomán? Vagy a 2006-os miniszterelnöki vitánál, az őszödi beszéd napvilágra kerülésekor, utána a nemlemondásnál, esetleg az októberi rendőrterrornál? Ki, mikor, mivel ölte meg a reményt meg annak az utolsó szikráját?
Gyurcsányhoz képest a Momentum-elnök Donáth Anna szavai egyszerre hókák, körmönfontak és nem igazak, mert lehet ugyan mondani, hogy „Magyarországon ma úgy derül ki, hogy ki lesz az ország legfőbb közjogi méltósága, államunk elnöke, hogy Orbán Viktor bejelenti”, csak éppen nem ez történt.
A miniszterelnök Novák Katalin jelölését jelentette be, nem a megválasztását. Hogy bizonyosan meg fog történni, mert mögötte van az ehhez szükséges parlamenti többség? Igen. Erről viszont a választók döntöttek 2018-ban. Azt hiszem, itt abba is lehet hagyni a szemlézést, hasonlóan kiegyensúlyozott és empatikus megnyilvánulások jöhetnének Márki-Zay Pétertől vagy a Pride szervezőitől.
Kimondottan abszurddá az teszi a helyzetet, hogy azok, akik több mint tíz éve nem szűnő intenzitással támadják nemcsak a kormányzatot, de a kormányt támogató szavazókat is, és mérsékletre még egy világjárvány sem volt képes rábírni őket, egyszer csak a nemzet csorbulni látszó egységét panaszolják, azt, hogy nem olyan embert jelölt a parlamenti többség, aki azt meg tudná testesíteni. Hasonló ördöglakat ez, mint amilyet 2010-ben az alkotmányozáskor mutatott be az ellenzék: közölte, ha nem az lesz, amit ő akar, akkor nem vesz benne részt, kivonult, majd utána azt mondta, nélküle fogadta el a többség az Alaptörvényt, ami ezért szerintük egypárti lett. Mi tagadás, ügyes.
Az államfői poszt jóval több, mint az azt betöltő személy. Valahol azt olvastam, a pápaválasztás után, mielőtt az új egyházfő kilépne a hívek elé, egy szerzetes elfúj előtte egy gyertyát, jelezve, hogy az ember mulandó, az intézmény örök. Senki nem érkezik a világon kívülről, mindenki hoz magával neveltetést, világnézetet, elfogultságot etc. A kérdés az, hogy ezeken túl képes-e a poszttal együtt járó kötelezettségeknek akár saját magán felülemelkedve eleget tenni. A miénk pedig az, hogy kiről hisszük el, hogy képes rá: Novák Katalinról vagy a mindent összehordó betonrépákról.
(A szerző lapszerkesztő)
