Időhurok

Az író azt mondta, igyekszik tőle távol tartani magát, mert szörnyű, áldatlan és kilátástalan. A rendszerváltozáskor kellett volna megegyezni bizonyos normákban, felállítani olyan határokat, amelyeket azután senki nem lép át.

Akkor talán elkerülhető lett volna, hogy például az SZDSZ négy évvel a rendszer bukása után koalíciót kössön az MSZMP utódpártjával, elkerülhető lett volna sok ezt követő dolog, végül az, hogy ide jussunk, ahol éppen vagyunk. Hallgattam, és arra gondoltam, olyan ez, mintha 1945 áprilisában, Berlin ostromakor egy német főtiszt merengene azon, lehet, nem kellett volna 1939-ben megtámadni Lengyelországot.

Aztán láttam Gulyás Márton interjúját Magyar Bálinttal, amelyben szóba került sok egyéb mellett az ominózus koalíciókötés is, és a szabaddemokraták egykori elnöke – akinek emlékeim szerint annak idején két hét kellett hozzá, hogy pontosan az ellenkezőjét mondja, mint amit közvetlenül a választások után kijelentett, ebben akár Jourová EB-alelnök nagy elődjének is tekinthetjük – most is próbálta megmagyarázni a hajdani skandalumot.

Olyanokkal, hogy Lengyelországban nyertek a választáson a kommunisták, és meg kellett akadályozni, hogy az egész volt szocialista tömbben ez történjen, meg hogy felhívta és a koalícióban való részvételre buzdította őket Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter, illetve Horn Gyulának volt számukra egy ajánlata, hiszen tisztában volt vele, hogy a Bokros-csomagot egyedül nem tudja végigcsinálni. Az előzékeny riportert persze nem érdekelte a megnyilatkozásban ordító elszólás, nem kérdezett vissza, hogy az egykori pártelnök az indokokon túl vajon legalább ma látja-e már a következményeket? Hogy mit jelentett a társadalomnak a bukott rendszer működtetőinek általuk elvégzett tisztára mosása, megszabadítása a múlt morális és politikai felelősségétől?

Felvetődhet a kérdés: miért kell ezzel foglalkozni? Régi dolgok, felnőtt időközben egy generáció, amelynek lassan a nevek is alig mondanak valamit, nemhogy régi eszmények és hitek elárulása, erkölcsi és politikai határátlépések.

Nos, nem csak azért, mert hatásuk máig ér, nem csak azért, mert húsz évünk ment gajra miatta. Hanem mert erre a mentalitásra ismerhetünk rá a mai ellenzéknél. Mintha semmi sem változott volna, mintha egy időhurokban lennénk, az egyesült baloldal alkatrészpártjai éppen úgy egy lejárt, bizonyítottan kárt okozó politikusgárdát, nézetrendszert és országvezetési szisztémát próbálnak visszahozni, mint hajdan a szabaddemokraták tették a kommunistákkal.

Ugye nem kell hosszan beszélni arról, hogy a turmixkoalíció hét pártjából öt a 2010 előtti politikával szemben fogalmazta meg magát alakulásakor, aztán mára nincs már gond Gyurcsánnyal, hirtelen újra aktív Bajnai Gordon – hogy az országot a szakadék szélére vivő neoliberális politika és gazdaság szempontjait tankönyvszerűen elősoroló Márki-Zay miniszterelnök-jelöltről már ne is beszéljünk.

Az egymással is nehezen együttműködő, náluk sokkalta jelentősebb erő által összetapasztott, saját kutatásuk szerint is vesztésre álló kompánia kötőanyaga pont az, mint az elmúlt harminc évben volt a baloldalé: a jelenleg kormányzók iránt érzett, nem enyhülő gyűlölet. A francia Alain egy helyütt így írja le ennek belső mozgatóját: „A szégyent, hogy féltünk, azzal fizettetjük meg, aki a félelmet okozta. És a szégyent, hogy nem volt igazunk, azzal fizettetjük meg, akinek igaza volt.”

(A szerző lapszerkesztő)