Temetni jöttem a Jobbikot, nem dicsérni

Egy hosszú út végére ért az egykor szebb napokat látott párt. Gyurcsány ellenében született, mostanra viszont szövetségesévé vált. Ami bölcsője volt, az egyben sírja is lett. Lehet hosszan sorolni az átváltozás mérföldköveit, a tanúság mégis az marad, hogy aki szövetségre lép a kommunistákkal vagy a kommunisták utódaival, az halálra van ítélve.

Ha van a rendszerváltoztatás óta fennálló plurális versenynek több vitathatatlan tanúsága, akkor az egészen biztosan köztük van, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a kommunista–antikommunista, illetve a balliberális oldal és a jobboldal közötti mély politikai–kulturális törésvonalakat. Aki átlépi, annak nincs jövője. Rövid távon járhat ugyan politikai haszonnal a kísérlet, ám végül elkerülhetetlen az identitásválság és a bukás. A kezdetektől támogató választópolgárok elfordulnak, majd jönnek ugyan újak, ám az „átpártolt” szavazók kötődése nem bizonyul olyan erősnek, ami kitartana jóban és rosszban egyaránt. Ez a törésvonalak vastörvénye.

Így járt egykor az SZDSZ, és ez történik most a Jobbik esetében is.

Amit ma látunk, az egyértelmű: a Jobbik szövetségpolitikájában és most már mondanivalójában is a baloldal szerves részévé vált. Ebből az egyirányú zsákutcából nincs kiút. A Jobbik sok mindent elvesztett egy évtized alatt, de amit biztosan és végleg, az a párt nemzeti jellege.

A következő választásokon a globalista, kívülről támogatott és irányított ellenzéki összefogás részeként fog a szuverenista jobboldal ellen indulni.

A törésvonal átlépésének tragikus következményei vannak a Jobbik jelenére és jövőjére nézve. A pártnak nincs ma már önálló arculata, politikája, de szervezeti értelemben is elvesztette szuverenitását és mozgásterét. Nem különböztethető meg a többi baloldali párttól. 2022 után – bárhogy is alakuljon a választások végső kimenetele – bele fog simulni a baloldali politikai tömbbe. Ezzel véget is ér az út.

Pedig az elején minden egyértelmű volt. A Jobbik születésekor kijelölte helyét a törésvonal mentén, az akkori jobboldalon. Sőt, deklarálta a gyakorlati célt is. 2003-as alapítónyilatkozatában ezt olvassuk: „A Jobbik Magyarországért Mozgalom előtt álló elsődleges feladat a kommunista utódpárt és a vele összeforrt szélsőséges liberálisok eltávolítása a politikai hatalomból. A Parlamentben a mindenkori jobboldali kormány lelkiismerete kívánunk lenni.”

E mellett érdekes feleleveníteni azt is, hogy akkor még a pártnak – az alapszabálya szerint – nem lehetett tagja, aki a pártállam idején az ÁVO, az ÁVH és a Munkásőrség alkalmazásában állt. Ugyanez a tiltó kitétel vonatkozott az MSZMP és az utódpárt MSZP vezető tisztségviselőire is. Kizáró ok volt ezenkívül az is, ha valaki a BM III. Főcsoportfőnökség állományában dolgozott. Végül nem lehetett a Jobbik tagja az sem, aki részt vett az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében és megtorlásában.

Azóta pontosan tizennyolc év telt el, mondhatni „nagykorúvá” vált a Jobbik. Az évek során sok minden és annak ellenkezője is megtörtént, de bárhogy is csűrjük-csavarjuk, bármennyire is bonyolítanánk az elemzést, a lényeg mégis csak az, hogy a Jobbik átlépett egy határt, egy létező kulturális–politikai törésvonalat, amiért megbüntették a szavazók. Ha jöttek is újak a régiek helyére, ha ki is cserélődött a választói bázis, akkor is figyelembe kellett volna azt venniük, hogy azok, akik időközben érkeztek, nem kötődtek olyan szorosan a párthoz, mint akik egykor szívvel-lélekkel mellé álltak.

A sors fintora – tényleg az élet írja a legjobb forgatókönyveket –, hogy míg a Jobbik 2003-ban a mindenkori jobboldali kormány lelkiismereteként hivatkozott önmagára, addig Gyurcsány Ferenc ma már úgy fogalmaz, hogy a baloldali összefogásban a Jobbik dolga az, hogy állandóan figyelmeztesse az ellenzéket a magyarság érdekeire. A Jobbik? Gyurcsányt? A magyarság érdekeire? Ugyan már!

(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)