A leari dilemma

Az amerikai elnök ugyanis minket nem hívott meg erre a virtuális eseményre. Ki tudja, ez a mellőzés szándékos volt-e, vagy csak mint az ausztrál miniszterelnök nevéről, Biden rólunk is megfeledkezett. De mivel saját bevallása szerint már azt is mások mondják meg neki, kit szólíthat fel a sajtótájékoztatóin, nyugtázzuk azt, hogy a Fehér Ház jelenlegi dőre őrei nem tartják meghallgatásra méltónak az Európában legerősebb demokratikus mandátummal rendelkező kormány hangját.

Az amerikai vezetés túlnyomó része persze nagyon jól érti, hogy a magyar egy demokratikus közösség, de pontosan tudják azt is, hogy a száztíz meghívott közül csak a mi delegációnknak lenne meg a bátorsága arra, hogy beszédében tükröt tartson fel a Biden elnök személyében tökéletesen szemléltetett nyugati demokráciák elöregedésének és politikai szenilitásának.

Nem szabad túlértékelnünk a világban betöltött szerepünket, kis nemzet vagyunk, de a jelek szerint méretünkhöz képest néhány politikai súlycsoporttal feljebb küzdhetünk, ha a hatalmas amerikaiak épp velünk próbálnak példát statuálni. Mindebből kifolyólag felvetődik a kérdés: sajnálnunk kell-e az immár nyolcvanadik évét taposó, szemmel láthatólag egyre zavarodottabb Joe Bident, vagy pedig igenis tartsuk felelősnek mindazért a katasztrófáért, amit az utolsó egy évben hozott saját nemzetére és a tágabb világra.

Sokan vélekednek úgy, hogy a felelősség nem az elnököt terheli, hiszen korával járó természetes folyamatoknál fogva ő már nem teljesen ura a körülötte zajló eseményeknek, és a hibáiért, gyakran kínos viselkedéséért az a demokrata párti elit felelős, amelyik hatalomra juttatta, és bábként mozgatja.

Ez az empátián alapuló megközelítés viszont félrevezető. Biden elnöktől ugyanis, ha megszólal, kizárólag a radikális baloldal hangját halljuk, megosztó gyűlöletbeszédet, amellyel az Egyesült Államokban még rövid ideig többséget alkotó fehérek ellen uszítja a többi közösséget. Egyik fő választási ígérete az volt, hogy a teljességben megosztott Amerikát, amiért persze Donald Trumpot okolta, újra egyesíti, és békét hoz az ellentétes irányba húzó paralel társadalmakba. Ennek ellenére országában jelenleg már egy alacsony intenzitású polgárháború zajlik, a faji alapú erőszakot és a különböző közösségek közti ellentétek erőszakos kiéleződését látjuk.

Nincsenek olyan véletlenek, hogy a polgároknak egyszer csak géppisztollyal kelljen magukat és tulajdonukat védeni a szélsőbaloldali ideológiával felhergelt csőcselék zavargásai miatt. Nem véletlen, hogy ma már a demokraták által vezetett államokban fényes nappal lehet csoportosan fosztogatni, és az egyetlen akadály, amibe a tolvajok ütköznek, az utcán heverő kábítószer-felhasználók. Nem véletlen hogy egy kilométeres hosszúságú bűnlajstrommal rendelkező bűnöző terepjárójával szándékosan belehajt egy karácsonyt ünneplő tömegbe azért, mivel az ideológiailag kasztrált amerikai igazságszolgáltatás „nem hisz” a börtönben.

Biden elnök gyengesége, ideológiai elvakultsága és egyre aggasztóbb mentális állapota ma az első számú globális kockázati forrás a világ demokráciái számára. Épp amikor leginkább szükségünk lenne egy erős Egyesült Államokra, egy, a világ demokráciái közt élen járó szuperhatalomra, akkor Lear királyt kapjuk. Sajnos a demokraták jobb híján a 2024-es választások során is őt indítanák, valószínűleg a leari bölcsességet követve, miszerint „hatalmas mester a szükség, becset ad a silány dolgoknak is”.

(A szerző újságíró)