A korai öröm oka, hogy végre, legalábbis most még úgy látszik, sikerült külső segítséggel – ahogy Kelet-Közép-Európában már sajnos szokássá vált – több, ebben az esetben hat ellenzéki, homlokegyenest eltérő ideológiával rendelkező pártot összegyúrni, most éppen Törökországban. A cél, hogy a 2023-as parlamenti és elnökválasztáson közös listát és jelöltet állítsanak a kormánypárttal, az Igazság és Fejlődés Pártjával (AKP) és Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnökkel szemben, azt ígérve, hogy lebontják az elnöki demokráciát.
Nem lehet csodálkozni azon, hogy Közép-Európában ismerősnek tűnik ez a „mindenki egy ellen” jelenség. Lengyelországban és Csehországban, Magyarországról már nem is beszélve, egy politikailag őrült koncepciót akar Brüsszel és Washington Soros Györggyel karöltve a helyi társadalmakra ráerőltetni. Mint a tébolyult alkimista, aki titkos laboratóriumában az egymással elegyedni nem akaró vegyszereket keveri össze, abban reménykedve, hogy így aranyat csinálhat.
Márpedig a török belügyekbe való külső beavatkozás okozta veszély nagy kockázatot hordoz magában, súlyos társadalmi feszültségekhez vezethet. Nagyjából azt is mondhatnánk, hogy a balliberális „agytröszt” egy dinamittal telerakott láda tetején akar tüzet rakni, hogy aztán azt körül ugrálva örömtáncot járjon Erdoğan megbuktatása alkalmából. Ez utóbbiból valószínűleg nem lesz semmi, mert mielőtt odaérnénk, a dinamit garantáltan felrobban, az ellenzéki koalícióról ugyanis ki fog derülni, hogy éppen annyira alkalmatlan a kormányzásra, mint a magyar.
A most külső erők által összerakott hat párt, mert miért is lenne másként, egymással is komoly vitában áll. A ’90-es években kísértetiesen hasonló, egymást érő vegyesfelvágott-pártkoalíciók kormányoztak Törökországban. Arrafelé akkortájt az a mondás járta, hogy az országban nem lehet pénztárcát kapni, mert a kereskedők ilyesmit nem árulnak, mert az senkinek nem kell. Egy bukszába ugyanis nem lehetett annyi bankót belegyömöszölni, hogy az elég legyen egy kisebb bevásárlásra.
Erdoğan pénzreformot vezetett be, Törökországot gazdaságilag, katonailag, geostratégiailag megerősítette. És ekkor kezdődtek a problémák Brüsszellel és Washingtonnal. Törökország részt kért a térség ügyeinek intézésében, a Földközi-tenger keleti medencéjében meghatározó tényezővé vált, diktálta a Németországgal kötött menekültmegállapodás feltételeit, megakadályozta az extraprofit kiáramlását, mindezért rögtön rossz tanuló lett, és kiváltotta a Fethullah Gülen által szervezett 2016-os katonai puccskísérletet.
Az Egyesült Államokban élő hitszónok és amerikai vendéglátói tagadták, hogy bármi közük is lett volna a hadsereg fellépéséhez, de ez alig hihető annak tükrében, hogy Gülennek 1999-ben azért kellett elmenekülnie hazájából, mert az akkor regnáló baloldali kormány alatt az ügyészség a szekuláris állam erőszakos megdöntésére történt összeesküvéssel vádolta.
A puccskísérlet túlmutat önmagán. Miután nem sikerült egy illiberálisnak kikiáltott rendszert, vagyis a törvényesen megválasztott elnököt és a kormányt a különböző manipulációkkal megbuktatni, a „főgépészek” olajat öntöttek a fogaskerekek közé, hogy azok jobban forogjanak, és mégiscsak ledarálhassák az illiberalizmust: az erőszak eszközéhez nyúltak. A puccsisták leverése után csak nagyon nyögvenyelősen ítélték el a katonai hatalomátvételi kísérletet Törökország szövetségesei.
Erdoğan megerősödve került ki a küzdelemből, és ezek után aligha valószínű, hogy egy ellene összetákolt koalíció sikerrel járhat.
(A szerző lapszerkesztő)
