Van A tanú című örökbecsű filmben egy jelenet, amikor Virág elvtárs azt mondja Pelikán Józsefnek: „Addig is új őrhelyre állítjuk, Pelikán elvtárs.” Mire az eredeti szakmáját tekintve gátőr Pelikán válaszul feljajdul, mondván: „Irgalom, én teljesen hülye vagyok.” A bajsza alatt apró, elnéző félmosollyal hallgató Virág elvtárs arca egy pillanat alatt felkeményedik, és határozottan lezárja a vitát: „Menet közben kell az önbizalmat megszerezni.” Az emberben óhatatlanul idéződik fel a jelenet olvasva, látva az utóbbi napok ellenzéki megnyilvánulásait, és csak annyit jegyez meg lakonikusan, egyik aktorba se szorult annyi hajlandóság az önreflexióra, mint Pelikán Józsefbe.
Itt van mindjárt a üzemanyag árának maximálása. Azok után, hogy heteken át szerdán és pénteken másról sem lehetett olvasni, minthogy elviselhetetlen az üzemanyag árának emelkedése, csináljon végre valamit a kormány, ne csak magát marketingelje. Volt itt Stop, Orbán! Stop, benzinár! nevű akció, születtek az okos és persze cseppet sem populista Facebook-posztok (e téren Jakab Pétert nehéz leelőzni), amelyek az üzemanyag 2010-es és jelenlegi árát mutatták. (Nyilván a tavaly tavaszi nem szerepelt bennük, mert az akkori 300 forint alatti ár összezavarta volna a közönséget, és disszonánssá változtatja a narratívát.)
Aztán a kabinet meghozta a döntést az átmeneti ármaximálásról, és láss csodát, most ugyanazok szerint ezzel simán szíven lőtte a piacgazdaságot, Magyarországon térdre rogyott a kapitalizmus, és a horizonton felrémlik a közeledő tervhivatal is.
Megérkezik az ellenzék miniszterelnök-jelöltje, aki kijelenti, abszolút ostoba dolog az energiaárak kordában tartása. Márki-Zay Péter eddig sem ment a szomszédba egy-egy meredek, a magyar valósággal – hogy finoman fogalmazzak – érdekes viszonyban lévő kijelentésért.
Most éppen azt mondta, hogy hibásnak tartja, ha a kormány piaci folyamatokba avatkozik, ő azt látta Amerikában, hogy amikor ott duplájára emelkedett a benzin ára, az amerikaiak a nagy autóikat lecserélték hibridekre vagy ketten-hárman kezdtek utazni egy kocsiban. Édes, jó Istenem, mit lehet erre mondani? Jobb, ha felkészülnek a hibrid- és elektromos hajtású autókat forgalmazó kereskedők, mert nyilván hamarosan tömött sorokban állnak majd előttük az autóikat lecserélni szándékozó magyarok.
Persze nincs egyedül Márki-Zay, felfejlődött mellé-mögé a baloldali sajtó is, születnek az igen szenzitív, aggódó cikkek az ármaximálás veszteseiről (a kutak üzemeltetőitől, a Mol kisbefektetőin át egészen az országig, amely így elveszítheti úgymond tőkevonzó képességét), amivel alapvetően bajom se lenne, ha olvastam volna 2010 előtt hasonlóan empatikus cikkeket azokról a magyarokról, akiknek az életét az égbeszökő energiaárak keserítették meg.
Aztán itt van az eladni szándékozott Városháza ügye. A permanens tagadásban lévő főpolgármester, akinek szavait rendre újabb és újabb felvételek cáfolják szinte azonnal, a napvilágot látott hangfelvétel után, amelyből tulajdonképpen az derült ki, hogy fővárosi ingatlanok eladása után vissza kell juttatni pénzt politikusoknak, rendkívüli sajtótájékoztatót tartott, azt mondta, a hangfelvételen elhangzottaknak közük nincs a valósághoz. Túl azon, hogy mondott már ilyet, aztán kiderült az ellenkezője, igazából egy kérdés motoszkál bennem: tényleg ennyi jut eszükbe, legyenek piaci árak, és adjunk el mindent, ami van, ami még valahogyan megmaradt?
S ha a háttérben látszókat nézzük – s ha már A tanú –, az egész olyan, mintha egy szellemvasúton lennénk, a posztkommunista szellem vasútján.
(A szerző lapszerkesztő)
