Hatvanöt esztendővel ’56 után

A 20. századi magyar történelem egyik legkiemelkedőbb történése, amely ha meg nem is rengette a világot, pontosabban a kommunista világot, de rámutatott arra, hogy a szabadság iránti vágy, a nemzetben gondolkodás és az összefogás csodákra lehet képes. A csoda tizenhárom napig tartott, és emléke napjainkban is él, és kell hogy éljen a jövőben is. Mert mi is történt 1956-ban, pontosabban 1956. október 23-án és az azt követő napokban, hetekben?

Egy elnyomott, rá kényszerített kommunista rendszerben élő nép nemzetté vált. Felemelte a fejét, és a maga választotta utat szerette volna járni, azt az utat, amely a valamivel több, mint tízesztendős tévút helyett az igazi lehetett volna. Ezért vonultak százezrek utcára Budapesten 1956. október 23-án, és ezért ragadtak fegyvert sok ezren szerte az országban, hogy kikényszerítsék a regnáló hatalom menesztését és az ország megvédését, megszállóktól. Mert a szovjet katonai alakulatok mindennemű nemzetközi szerződés nélkül állomásoztak Magyarországon és voltak a Magyar Népköztársaság és a Magyar Dolgozók Pártja biztos támaszai.

Mert ahhoz, hogy a kiépülő/kiépült (?) kommunista rendszer létezzen, pártolókra/támogatókra volt szükség. A Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság ezt a támogatást megadta. Tehette, hiszen Teherán (1943), Jalta (1945) majd Potsdam (1945) – a három nagyhatalom megállapodásainak színhelyei – biztosította számára a kelet- és közép-európai országokban a „befolyást”. Az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia a hitleri Németország legyőzésében vállalt hatalmas szovjet véráldozatokért befolyási övezetekkel „fizetett”.

Ezt nem sokan tudták így akkor, és remélték, hogy a világ előbb-utóbb változik. A világ azonban ebben a tekintetben nem változott. A magyar népfelkelés – mert úgy vélem, azzá vált a békésnek indult felvonulás/tüntetés –, majd a már forradalmi változásokat követelők csak biztató szavakat, az Egyesült Nemzetek Szervezetében történő felszólalásokat és üzeneteket kaptak. A sorsuk alakítását maguknak kellett a kezükbe venniük.

S mit is akartak? Független. demokratikus, polgári Magyarországot, jóllehet az 1956. október 23-án közreadott 14, illetve 16 pontban még „csak” a szocialista/kommunista rendszer megreformálásáról volt igazán szó. Demokratizálni a Magyar Dolgozók Pártja vezető testületeinek megválasztását. Nagy Imrét a Minisztertanács elnökének. Március 15-ét nemzeti ünneppé tenni… de volt valami, ami előre mutatott, és azzal a magyar társadalom szinte valamennyi tagja egyetértett: a szovjet csapatok kivonása Magyarországról. Ez a következő napokban, szóban és írásban, tüntetéseken/felvonulásokon így fogalmazódott meg: „Ruszkik, haza!”

Azokat azonban nem hívta a haza, és nem hívta őket haza a Szovjetunió Kommunista Pártja. Harcoltak a szovjet csapatok. Harcoltak azok ellen, akiknek egykoron a „szabadságot” vitték el és váltak a propaganda alapján „felszabadítókká”, miközben Magyarország lakóinak többsége megszállóknak és „megszabadítóknak” – az elvett értékek, és a többi okán – nevezte azokat.

Ezek ellen a felszabadítók/megszabadítók ellen léptek fel a fegyveres harcok résztvevői, akik akkor és ma is csak „pesti srácoknak” neveztettek és neveztetnek. Tizen- és huszonéves fiatalok. Ipari tanulók, egyetemi hallgatók, kétkezi munkások, férfiak és nők. Egy cél vezérelte őket: tenni a Hazáért. A Hazáért, így nagybetűvel, mert a Haza szónak ismét értelme és becsülete lett.

A felkelők, szabadságharcosok – a nyugati világban többnyire így nevezték őket – következetessége meghozta az eredményét. Az 1956. október 28-a után megindult változások reményt keltettek. Addigra már a Minisztertanács elnöke Nagy Imre volt, aki ugyan a Magyar Dolgozók Pártja és a Szovjetunió Kommunista Pártja vezetőinek döntése alapján került eme tisztségbe, de ő elfogadható volt a magyarok többsége számára is.

Kezdeti hezitálása, az események ellenforradalomnak történő megnevezése után a forradalom és szabadságharc emblematikus személye lett, jóllehet – én így látom – nem ő és kommunista társai határozták meg a történéseket és irányokat, hanem inkább követték és magukévá tették a követeléseket. Ezért is nehéz megfogalmazni, hogy kié is volt ’56. Magam úgy vélem, a magyaroké, akik vállaltak valami olyasmit, amit addig senki sem – vagy aki igen, az csak részben – megpróbálni kitörni egy megalázott helyzetből, és megmutatni, hogy lehetne másként is élni és dolgozni.

Ez volt az, ami üzenetértékkel bír hatvanöt esztendő után is: a nemzetnek jogában áll megválasztani államformáját, társadalmi berendezését, megtartania szuverenitását és elvárni a tiszteletet másoktól maga iránt, ahogy ő is megadja azt más népeknek, nemzeteknek. Ha ez így lesz és így marad, akkor volt értelme ’56-nak is és a megannyi önállóságért, szabadságért, demokratikus államberendezkedésért folytatott küzdelemnek.

Ezen küzdelmekben/harcokban méltó helye kell, hogy legyen Magyarország 1956-jának, amely reménytelenségében is reményt adott a bizakodóknak, és mintegy harmincöt esztendő eltelte után a legfontosabb követelése – „Ruszkik, haza!” – is megvalósult: a Magyarországon „ideiglenesen állomásozó” szovjet csapatok 1991-ben elhagyták hazánk területét, és Magyarország önálló, független állammá vált.

A nemzet sorsának alakítását a kezébe vette. Hogy az milyen lesz, az már csak rajtunk és utódainkon múlik. Tegyünk érte közösen!

A Bázeli Kulturális Magyar Találkozó és a Bázeli Magyar Protestáns Gyülekezet 2021. október 23-ai bázeli megemlékezésén elmondott ünnepi beszéd rövidített, szerkesztett változata.

(A szerző egyetemi tanár, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója)