„A régi felfogás szerint a média szerepe a gondolat szabadságának teret adni, illetve a különböző, eltérő vélemények bemutatása, valamint a hírek és a vélemények szétválasztása. A technológia előretörésével azonban egy új intellektuális divat uralkodott el. Ez saját magára mint a tévedhetetlen értelem és az egyetlen, tökéletes tudás prófétájára tekint. A liberalizmus megadta magát, behódolt ennek a szellemi széljárásnak, és dogmatikusan vallja a technológia szuverenitását és megállíthatatlan terjedését” – mondta Orbán Balázs a Mathias Corvinus Collegium Szabad véleménynyilvánítás a digitális korban című nemzetközi médiakonferenciáján, s ahogy olvasom az erről szóló, véleményekkel erősen keveredő tudósításokat, úgy tűnik, kevés politikusi megszólalás nyer ilyen gyorsasággal bizonyítást éppen a róla szóló és/vagy azt minősítő cikkek által.
A jelenlegi kormánnyal szemben a mindenkor elhangzó univerzális vád, hogy úgymond felszámolja a médiaszabadságot. Ez ismételgetik az EU ilyen-olyan szerveinek képviselői, amerikai politikusok és hazánkról igen mély és empirikus ismeretekkel rendelkező újságírók meg szórakoztatóipari szereplők, tizenegy éve a hazai ellenzéki politika és média. A napokban aztán egy új, felettébb hiteles taggal bővült a kórus, a sajtószabadság hiányát panaszolta fel Bige László vörösbáró is, amellett, hogy a köz tudomására hozta, annyi pénzt ad Márki-Zay Péternek, az egyesült baloldali ellenzék magát jobboldaliként eladni akaró miniszterelnök-jelöltjének, amennyit akar.
Illő megjegyezni, a sajtószabadság hiányáról a magyar társadalom nem külföldről becsempészett kiadványokban, zavart frekvenciájú rádióadók recsegő, el-elhalkuló adásaiból, a blokkolt internetet valahogyan láthatóvá tevő hekkerek áldásos tevékenységének köszönhetően értesül, hanem szabadságukban úgymond korlátozott médiumok garmadája kürtöli bele az éterbe nap nap után, újra és újra. Még Bige László kartellezés miatt gigabírsággal sújtott, sikkasztással megvádolt baloldali oligarcha is egy immáron ötvenkettedik éve létező, mostoha sorsú lapban tehette meg a magyar demokráciát nyilván önzetlenül megmenteni igyekvő felajánlását.
Az a szép a magyar sajtóról a baloldalon folytatott, meglehetősen kizáró és nagyon egyoldalú monológban, hogy abban úgy tételeződik a honi média problematikája, mintha nem a rendszerváltozástól, sőt kicsit előbbről datálható folyamatokról, egymást követő, egymásból részben következő történésekről lenne szó, hanem minden helyzet csak úgy ok és cél nélkül, kvázi önmagától előállt volna.
Mintha nem lett volna annak idején egy egészen botrányos privatizáció, amelyben a megbukott rendszer működtetői – és mint utólag kiderült, liberális partnereik – nemcsak hogy tovább őrizték, de tulajdonképpen monopolizálták hatalmukat a médiában, mintha az első szabadon választott kormánynak nem kellett volna ahhoz egy napilapot alapítania, hogy legyen legalább egy orgánum, amelyik nem a bukásában, a kinyírásában érdekelt, mintha nem zajlott volna húsz éven át mindenféle baloldali politikai stikli, botrány relativizálása a baloldali sajtóban, és mintha nem folyt volna az ellenfél, de akár csak a kánonba nem illeszkedők permanens karaktergyilkolása.
És igen, mintha ez a sajtó nem vette volna át a Gyurcsány és Bajnai által földig rombolt baloldali politika helyét. (Igaza van Orbán Balázsnak, akinek van kedve, olvasson baloldali lapokat 2010-ből.)
Nehéz elképzelni, hogy ki lehet-e jönni, és ha igen, hogyan ebből az alternatív valóságból. Hogy ki kellene, az biztos. Aki nem hiszi, olvasgasson kommenteket…
(A szerző lapszerkesztő)
