A 21. század és az önvezető ember

„Félek attól a naptól, amikor a technológia fontosabb lesz, mint az emberi kapcsolatok. A világon lesz egy generációnyi idióta.”
Albert Einstein

A „fejlett Nyugaton” – és sajnos e tekintetben Magyarországot is ide kell sorolni – elindult az ember visszaállatiasodásának folyamata. Jó lesz ezt a hosszú szót mindenkinek megjegyeznie, aki rémüldözve figyeli az okoseszköz képernyőjét bűvölő hüvelykujj-generáció életét. Voltak próbálkozások már a boldog 1990-es években, bizonyos tamagocsi virtuális kisállattal, hogy elektronikus társat adjanak a boldogtalan, elmagányosodó homo sapiensnek. Kifújt az ügy, eltemették ezeket a jószágokat, azonban kis várakozás után átvette helyüket az internet, majd a 21. század hizlaldája, az okoseszköz. Számos áldásos lehetőség mellett itt kapják a moslékot a maguk uralmát elvesztett emberek milliói. És szépen hizlalódnak is.

A telekommunikáció és digitalizáció totális uralma hovatovább egy olyan nemzedék felnövekedését vizionálja a hagyományos keretek között gondolkodó, keresztény közösségek számára, ami legszerényebb szavakkal is hajmeresztő. A sokak által méltán irigyelt, értékorientált és kellő lelki, szellemi és fizikai védelemmel rendelkező Magyarországon a nyilvántartott kutyák és macskák száma több mint öt és fél millió, gyermekeink száma a ma született csecsemőtől a tizennyolc évesekig kicsivel több mint másfél millió. Ha a hivatalos ebszámhoz hozzáadjuk a perifériákon ténfergő szelindekeket, a sok százezer hazátlan cicust, azt látjuk, hogy legalább négyszer annyian vannak, mint a jövő nemzedék.

Ötgyermekes családapaként és kutyatulajdonosként is sok szempontból mondhatom, hogy kutyaszorítóba került országunk, Európa és a nagyvilág is. Nagy a macskabaj. Sok helyütt a korábbi egerész haszonállat, a házőrző jószág családtag lett. Ezt a folyamatot a koronavírus-járvány tovább erősítette. Az emberek nagy része kutyája, macskája vezetésére még alkalmas, önmaga vezetésére azonban lassan már nem.

Az önvezető autó hibridhülyeségének korában csak azt nem vesszük észre, hogy az ész automatizálása, a tudomány túltolása, a robotika és az ezek mögött álló digitalizáció totális, globális zavart hoz: az ember, az érző, szerető, végtelenre tekintő lény pusztul el. A lény, amelyik leginkább egy kutyával érzi jól magát, kabátkát horgoltat rá, fűtött ólat vesz neki, esetleg ágyában altatja, cipőt ad rá, masnit köt a fülére. Még ez egy magas lelki szint ahhoz képest, hogy Németországban már sokak számára a kocsi a gyerek. Egy vasdarab, Otto-motorral vagy elektromos hajtással. Csak azért nem viszik be a hálószobába, mert nem fér be.

Az infotechnika ilyetén előrehaladása kódolva volt, azonban arra senki nem számított, hogy az okoseszköz annyira okos lesz, hogy valódi élettárssá válik, teljes egészében be tudja rántani felhasználóját, megkötözötté, fogollyá teszi. Einsteinnek igaza volt. Ezek nélkül sokan lépni sem tudnak, mindenről onnan tájékozódnak, sőt kizárólagos valóságként kezelik a virtuális teret. A korlátlan lehetőségek webbirodalmában, álarcok mögé bújva észre sem veszik tömegek milliói, hogy bipolárissá válik személyiségük: van egy biokémiai fehérjehalmaz és egy elektronikus én.

Az elektronikus én pedig szépen lassan felemészti az érző, végtelenre nyitott embert. Olyan, mint a nyüvek. Öreg kutyám, hűséges kis tacskóm lett kis híján áldozata ennek a légypetének. Nem tudta magát kellően tisztogatni, gerincsérve miatt elvesztette teste felett az uralmat, és egyik, kicsit hosszabb távollétünk után azt vettük észre, hogy egyre rosszabbul van. Állatorvos barátom szakszerű beavatkozása nyomán azonban ma is velünk van.

Ha nem figyel rá senki, ha időben nem vesszük észre, ezt az élőlényt felfalták volna a kukacok milliói, a nyüvek. Szó szerint kínok kínja és förtelmes szenvedések közepette felzabálták volna. Kívül, belül. A teljesen védtelen gyermekek és felhasználók millióinak telefonjában, tabletjében ott vannak a zuckenbergi nyüvek, a közösségi média megannyi apró lárvája. Megbújik minden kicsike inger adta résben, mint féreg a szőr alatt.

Agykutatók teljes egyértelműséggel állítják, hogy az emberi agynak száz egységnyi kapacitása van. Függetlenül attól, kinek mekkora képesség adatott, azon belül száz. Nincs száznégy vagy kétszáztizennyolc. Száz. Normál körülmények között általában nem tudjuk kihasználni. Az elektronikai villódzás és a napi információs cunami, valljuk be, nem normál körülmény.

A társadalom nagy részét akkora ingersokk éri az interneten, ami sokszor már az alapvető életfunkciók, az önvezetési képesség elől is elveszi a teret. Manapság megfelelő fizikai igénybevétel nélkül is halálosan kinyúvadt, fáradt fiatalok lepik el a tömegközlekedési eszközöket, roskadnak otthon a fotelbe vagy az ágyba, mert teljesen lefogyasztották agyi kapacitásukat. Nem jó rabságban élni, azonban a legnagyobb baj, hogy ők ezt szabadságuk legmagasabb fokaként élik meg.

Nem az internettel mint haszonállattal van gond, hanem azzal, ha mindenhová beköltözik, nappal a tanterembe, munkahelyre, éjjel az ágyba. Minden pillanatban jön egy jelzés, egy üzi, egy helyesírástól mentesen kapott vagy küldött jelzés, egy rövidítés, legtöbbször egy ikon, egy 21. századi barlangrajz. Érzelmek, hevület, lángolás nélküli ákombákomok. Ha valaki megnézi ma egy átlagos fiatal lakását, könyvespolcot ne keressen benne. Nagy tévé, konzolok, töltők, hangszórók, akkumulátorok.

Az olvasásra, a könyvnek nem marad hely. Az agyban sem. Akkor miért is legyen könyvespolc, csak foglalja a helyet és porosodik. A könyvhöz (még a hangoskönyvhöz is!) kell képzelőerő, a mindent mutató okoseszközhöz már az sem. A szeretetnyelv legújabb foka egy új eszköz, egy program, egy elektromos kupon, egy megvett szolgáltatási idő. A legfontosabb, hogy az eszközhöz kössön. Rabság, amiért örömmel, csillogó szemekkel fizetnek is emberek milliói, felnevelve a hüvelykujj-generációt, amelynek tagjai a Facebook ismert igenlő jelét egyszer csak lefele fordíthatják, halált kiáltva az őket meg nem értő ősökre. Fenyegető távlatok elé nézünk. Hacsak…

Hacsak egy nagy össztársadalmi vállalással át nem alakítjuk oktatási rendszerünket, a pedagógia központi figyelmét a tiniminiprofesszor-képzés helyett a lelkében, fizikai erejében erős ember képzésére helyezzük. Ugyanis a meglehetősen sarkos és eltúlzóan tényanyagközpontú, nagy mennyiségű haszontalan adatot átadni kényszerített pedagógusokat inkább arra kellene felkészíteni, hogy tizennyolc éves korig az úgynevezett hordozóképességekben erősítsék meg a felnövő generációt, mert utána már bárkiből lehet cserebogár, de ha ezt elmulasztják, akkor nem biztos… Nem elég ugyanis, hogy egy mai fiatalnak az iskolai adathalmaz terhét kell fejben vinnie, ehhez még hozzájön az előbb említett közösségi média infóözöne is.

Feldolgozhatatlan. Akarva, akaratlanul kudarcokhoz vezet a minden színtéren való megfelelés kényszere. Mik ezek a hordozóképességek? Akarat, elszántság, lemondás, kudarctűrő képesség, bajtársiasság, szolidaritás, mások iránti felelősség, kitartás, áldozathozatal, fegyelem, tisztelet, szenvedély, a valódi szép, a valódi igaz, és a valódi jó felismerésének képessége.

Manapság szinte ismeretlen szavak, fogalmak. Olyasmi rendszerről kell beszélnünk, amit a föld körüli pályára állított űrhajók hordozórakétái példáznak. Nélkülük nem lehet elérni azt a távlatot, messzeséget, amit célul tűztek ki a ballisztikával foglalkozó szakemberek. A hordozóképességek hiánya pedig, azontúl, hogy számos lelki defektust vetít előre, az ember önvezető képességét is konvergálja a nullához. Meg kell emelni a készségtárgyak fontosságát, a testnevelést és a szép szeretetét szolgáló művészeti tárgyakat, az ének-zenét, a rajzot és a művészettörténetet.

A gyakorlati tárgyakat kell a bebiflázandó adathalmazórák kárára kiemelni, a tanítási rendet eszerint kellene kiegyensúlyozni. Az érvényesülés és gazdagság hevületében tizenéves, életerős fiatalokat nyelvvizsgákba, előérettségibe, ponthajhászásba kergetők ugyanúgy az agyi funkciók túlterhelését helyezik a test, a lélek, a valódi szellemi tudás életre szóló vázizomrendszerének kialakítása elé, mint a derék Mark Zuckenberg.

Albert Einstein erről így fogalmaz: „Az ember értékét az kéne hogy meghatározza, amit nyújtani tud, nem az, amit el tud érni. Ne sikeres ember akarj lenni, hanem értékes.” Dupla teher alatt nyögnek fiataljaink, és ezért mi is felelősek vagyunk. Testnevelésórán, edzésen, koncerten, tárlaton vagy rajzolás közben nincs telefon sem, az agy pedig funkcionálisan más üzemmódban van, így kipihentté válik a tényanyagismeretek befogadására.

Amíg nem fog így átalakulni oktatási rendszerünk, a mi feladatunk létrehozni minél több olyan műhelyt, szakkollégiumot, felelős szülői közösséget, ahol ezen kiemelt fontosságú hordozóképességek kiművelése zajlik.

Az emberiség, ünnepelve önnön nagyszerűségét, számolatlanul költ milliárdokat az önvezető járművek fejlesztésére, szintén milliárdokat a mentálisan súlyosan sérültek pszichiátriai kezelésére. Lehet, hogy érdemes volna pár fillért rátenni az önvezető ember képzésére, mert egészen biztos vagyok benne, hogy a 21. század nagy humán rulettjében ez lesz a jackpot.

Aki először lép, helyzeti előnyben lesz, az a társadalom megmenekül az elállatiasodás rémétől, a Teremtés csodájának ösztönlénnyé silányosodó tömegeinek problémájától. Vigyázzunk, a hüvelykujjak a resetgombon vannak. Míg van időnk, addig kell cselekedni!

(A szerző teológus)