Polexit?

A „véletlen kiesés” kifejezés a brüsszeli bürokraták szavajárása, hogy elhárítsák magukról a felelősséget: ők voltak azok, akik kiutálták Lengyelországot az unióból, ami a Brexit után már semmiképpen nem lenne holmi adminisztratív „félreértésnek” tekinthető, inkább lehetne szándékos bűnelkövetésnek nevezni.

Nemrégiben drámaian rosszra fordult Varsó és az EU viszonya, amikor a lengyel alkotmánybíróság Brüsszelt vérig sértve úgy döntött, hogy a hazai alaptörvény elsőbbséget élvez az uniós joggal szemben. Kár is lenne ebben a helyzetben a jogi kódexek paragrafusai között böngészni, azt keresve, hogy kinek van igaza. Ugyanis nem egyszerűen egy jogi fogalom értelmezése körül kialakult éles vitáról van szó. Messzemenően az EU jövőbeni sorsa a tét, vagyis hogy Brüsszel központosítási törekvéseit, az úgynevezett európai egyesült államok létrehozása jogi alapjainak megteremtését a konzervatív kormánnyal rendelkező tagállamok – elsősorban Magyarország és Lengyelország – élesen ellenzik, és vissza akarnak térni az alapokhoz, vagyis a szuverén nemzetállamok koncepciójához.

A gondolat nem ördögtől való, mert az EU tagországai szuverén államok, de maga az EU nem az. Például a nemzetközi életnek nem egységes, független szereplője. Hiszen még olyan kérdésekben sem tudtak Brüsszelben dűlőre jutni, mint Koszovó elismerése, mert Szlovákia, Románia, Spanyolország, Görögország és Ciprus még mindig Belgrádhoz tartozónak tekinti az egykori, többségében albánok lakta tartományt, a többi tagállam pedig függetlenként kezeli azt. A szuverenitáshoz még az euró bevezetése is kevés, hiszen több uniós országban nem ez a fizetőeszköz.

Durva paradoxon, hogy a nemzeti jog feletti felsőbbrendűség azon alapul, hogy a legfelsőbb hatalmat egy olyan szervezet akarja gyakorolni, amely nem nemzet, és nem is demokratikus. Viszont az EU minden egyes tagja demokratikus berendezkedésű. A közösség választói nem szavazták meg Von der Leyen bizottsági elnök hivatalba lépését, és joguk sincs elmozdítani őt. Brüsszel fából vaskarikát csinált: kinyilvánítja, hogy az uniós jog mindenek felett áll, de a tagállamok szuverének. Vagyis képmutatásra kényszeríti a tagállamok politikusait. A kérdés most az, hogy a magyar és a lengyel vezetőkön túl hány nemzetállami politikus lesz hajlandó ezt a képtelenséget tovább tűrni.

A központosításpártiak már kaptak egy nagy pofont, amikor idén tavasszal a német alkotmánybíróság az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programjának ügyében mondta ki, hogy a német törvények az uniós jogrend felett állnak. Bár a lengyel és a német esetnek ugyanaz az alapja – jogi és törvénykezési kérdésekben kié legyen a végső szó –, Brüsszelben mégis technikai jellegű ügyként kezelik a karlsruhei taláros testület határozatát. Ha ez nem Lengyelország elleni politikai boszorkányüldözés, akkor mi ez?

A lengyel–EU-vitából nehezen fognak a felek kijönni. Egyik fél sem akarja, hogy a konfliktus arcvesztéssel érjen véget számára. Brüsszelnek ez utóbbi kész öngyilkosságot is jelentene, mert már nemcsak Varsó és Budapest, de Ljubljana, Bécs és bizonyos fokig Koppenhága, Stockholm is kezdi megkérdőjelezni Brüsszel túlhatalmát, és ha a nemzetállami „vírus” továbbterjed, ez még jobban elmérgesítheti az uniós szövetség belső vitáit.

Winston Churchill néhai brit miniszterelnök szavait idézhetnénk: „A barátaimtól ments meg, Uram, engem, az ellenségeimmel elbánok magam is.”

(A szerző lapszerkesztő)