Mérték nélkül

Na nem az igaziaké, hanem azoké, akik foglalkozásukra nézve baloldali politikusok és újságírók. Egyszerre megtelik a nyilvánosság szakértelemmel, röpködnek a tanácsok, vélemények, amelyeknek egy közös vonása van, mindig mást kell vagy kellett volna tenni, mint amit éppen a kormány tett vagy tesz: ha nyitva van minden, akkor zárni kell, sőt már régen zárni kellett volna, ha zárás van, akkor nyitni.

Volt itt már minden, mint a búcsúban, és mindennek az ellenkezője is, a világ lakosságarányosan legtöbb halottja, az oltással kapcsolatos elbizonytalanítás, mondván ez vagy az a vakcina rossz, nem hatásos (igaz ugyan, hogy kicsivel később a WHO is engedélyezte, elnézést persze senki sem kért, de hát a valóság a legkevésbé fontos), bónuszként a tíz évet átfogó univerzális narratíva, ami folyamatosan az egészségügy közelgő összeomlását sulykolja a magyar társadalomnak.

Most éppen azt hallom az egyik kereskedelmi tévé politikai műsorában, hogy a kormány gyáva, amiért a munkáltatókra tolta, hogy eldöntsék, kötelezővé teszik-e dolgozóiknak az oltás felvételét, nem meri vállalni a döntés felelősségét, illetve az azzal esetlegesen együtt járó negatív megítélést. Egyébként meg az oltottság bárki részéről megfogalmazott igénye egyenlő az ember saját teste fölötti rendelkezés szabadságának a csorbításával. Szóval, keveredik szakma a politikával, szezon a fazonnal, és amikor az ember azt gondolja, nem lehet már meglepni semmivel, egyszer csak előgördül Hadházy Ákos, kiír valamit a Facebookra, hogy megmutassa, mindig van lejjebb.

Az ellenzék esetleges választási győzelme esetére már elszámoltatási lótuszfaktusznak előléptetett állatorvos eddig sem a cizellált és empatikus megszólalásairól volt híres, emlékezzünk csak a koraszülött csecsemők kapcsán elejtett szavaira vagy a hullaházban készített videó közzétételére. (Tényleg csak zárójelben jegyezném meg, volt már itt egyszer baloldali elszámoltató ember, bizonyos Keller László, ha emlékszik még valaki a nevére, akkortájt, 2002 előtt is a polgári kormány állítólagos mértéktelen lopása volt a baloldal kedvenc kampánytémája, lett hát ember az elszámoltatásra, hivatal, költségvetés, aztán a végén eredményként sikerült megalázni szegény Berkecz Máriát – mellesleg ezt sem kellene hagyni feledésbe menni.)
Szóval, Hadházy most tette közzé valamely statisztikus barátja intenciói alapján, hogy a járványban meghalt 25 332 hatvankét év feletti honfitársunk, ezt megszorozta az átlagnyugdíjjal, és ebből levonta a konzekvenciát, miszerint a járvánnyal a miniszterelnök megspórolta a nyugdíjprémium negyedét.

Nem tudom, hányan lennének, akiknek a járványügyi statisztikákról ez jutna eszébe, mármint az, hogy az állam spórol, mert nem kell nyugdíjat fizetnie. Beszédes ez a közlőre, de arra a közösségre nézvést is, amely a közlőt magáénak tudja. Azt sugallja, minden pénzzel mérhető, élet, halál, emberi méltóság.

Értem, hogy választást kell/kellene nyerni, értem, hogy ennek érdekében mozgósítani kell erőt, intellektust, mindent, azt is értem, hogy a politika nem a finnyások hobbija. De sokat beszélünk mostanában a tizenöt évvel ezelőtti történésekről, amelyek alapja paralel a mostani helyzettel, Gyurcsány Ferencnek nyerni kellett bármi áron, nyert is, aztán történt, ami történt.

Rossz poénnak tűnik, de ha Hadházy közléseit nézzük, sajnos igaz: nincs mérték, nincs gondolat: az idő és a baloldal ismétli önmagát.

(A szerző lapszerkesztő)