Kő András

Vélemény és vita

Találkozás

A nyolcvanhárom éves asszony botjára támaszkodva haladt a tárlat hatalmas fényképei előtt, amikor hirtelen elállt a lélegzete: tizennyolc éves önmagát fedezte fel az egyik felvételen

Puskával a kezében örökítette meg egy ismeretlen fotós. Az ájulás környékezte, és le kellett ülnie. Szíve hevesen vert, sohasem találkozott ezzel az 1956-os felvétellel. Úgy érezte, hogy a tizennyolc éves lány megszólítja: „Emlékszel?” „Halálomig” – válaszolta.

Látta magát a Gellért-hegyen, ahol a tömeg azon fáradozik, hogy ledöntse az orosz katonát a talapzatról. S amikor sikerül, eléneklik a Himnuszt. Látta magát a Móricz Zsigmond körtéren, ahol a köveket szedik fel a forradalmárok, hogy akadályokat gördítsenek az orosz tankoknak. És most itt ez a fénykép, amely a harcok szüne­tében készülhetett, amikor útban voltak a Corvin köz felé.

Egyszeriben kiverte a víz, aztán melege lett, mert felrémlett, hogy a fénykép alapján börtönbe is kerülhetett volna! Hiszen úgy keresték a leleplező fotókat a belügyesek, ahogy a vadállatok keresik az ételt. Behunyta a szemét, és a világ forgott vele. Úgy érezte, egy titokkal élt nyolcvanhárom éves koráig, mert arról az egyről, hogy részt vett a forradalomban, soha nem beszélt, nem vallott senkinek. Még a papnak sem a gyóntatófülkében.

Élt, pecséttel az ajkán és a szívén. Nyitott könyv volt az élete, csak arról az egyről nem mesélt, hogy mit élt át azokban az örömteli napokban, és használta-e a fegyverét. Megfogadta, hogy erről nem fog beszélni haláláig. És most itt ez a fénykép, a szabadságban, és a tizennyolc éves lány faggatja az öregasszonyt hajdani emlékeiről.

Az ember nem mindig választhatja meg, mit visz magával a hosszú útra, és mit nem. Legjobb szándékunk ellenére is akad a poggyász mélyén titok. El kell zárni legbelülre, messze a kíváncsi tekintetektől, mert a félelem megöli a lelket.

Elernyedt a teste, idegei szikrákat lövelltek a tizennyolc éves lány arcára. Arra gondolt, hogy az élet sokkal boldogabb lenne, ha nyolcvanhárom évesen születnénk, és fokozatosan fiatalodnánk vissza tizennyolc éves korunkig.

„Megvalósultak az álmaid?” – kérdezte a tizennyolc éves lány. „Az álmok, a drága szélhámosok” – jutott eszébe Krúdy. És lepergett előtte élete filmje. A buktatók, az örömök, a küzdelmek, a család, a gyerekek. Felötlött, hogy van-e joga egykori önmagának pálcát törni az élete felett? Megrohanták a félelmek, mert az évek alatt, állandó társa volt a szorongás, a rettegés: kitudódik-e 1956-as szerepe? Úgy vélte: a félelem furcsa dolog. Rátelepszik a mellkasra, átszivárog a bőrön, a szövetek rétegein, izmokon és csontokon, majd összegyűlik, és kiszippantja az örömet, az élvezetet, a szépséget az életből.

A reményt azonban soha. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek. Ez éltette őt is az évek alatt. Arra gondolt, hogy van a félelemnél szörnyűbb dolog is; jóval rosszabb, ha az ember bele­törődik. Ha fél, akkor legalább tudja, hogy még mindig élni akar. Megnyugtatta, hogy az ember csak egyszer hal meg. Ha örökké fél, mit ér el vele? Csak nyomorúságossá teszi az életét.

Idáig jutott az elmélkedésben, amikor kibékülni látszott egykori önmagával. Kezdett büszke lenni a puskás lányra, és odaszólt egy arra sétáló idősebb férfihoz: „Ez én voltam egykoron!” – mutatott a fényképre. A megállított ember furcsa szemeket meresztett rá, és szánakozó mosollyal nyugtázta a mondatot. Az volt az arcára írva: „Boldog képzelgő.” 

(A szerző újságíró)  

Kapcsolódó írásaink

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Mit adunk tovább?

ĀNem túl régen egy asztaltársaságban valaki azt mondta, ő annyira unja már 1956-ot

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Befogad s kitaszít a világ

ĀVajon mi ez? Egy ködkép? Befogad s kitaszít a világ? A forradalom miből születik? Szúrós égő érzésből, jajszóból és dühből