Kádár, a magyar Káin

Talán nem túlzás, ha azt állítom, a magyarországi kommunista terror atyjához, Kádár Jánoshoz képest Káin csak egy kedves csirkefogója volt korának. Kádár ’56-ban a szovjet katonai beavatkozás után a Minisztertanács elnökeként rideg számítással indította meg brutális megtorlógépezetét, amelynek kegyetlensége és kíméletlensége még a bresciai hiénáét, vagyis Julius Jacob von Haynauét is túlszárnyalta. Káin újból megölte Ábelt, a 301-es parcellában a gyűlölet és az ostoba harag tobzódott ’56 hőseinek holtteste felett.

Kádárt semmi sem tántorította el bosszújának parttalan, korlátlan perverzióként történő kiélésétől. A borzalmas események után mártír Ábeljeink vére évtizedekig az égre kiáltott, mert holtukban sem lelhettek nyugtot abban a rongylelkű, gyűlölködő, a kegyeleti jogot lábbal tipró bolsevik diktatúrában.

Állításaimban nincsen semmiféle túlzás, a tények ugyanis nem hazudnak. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Haynau körülbelül százötven embert végeztetett ki, és ezer-kétezer ember kerülhetett börtönbe. Ezzel szemben 1957 és 1963 között a kádári–káini vérengzés idején a magyar történelem példátlan méretű kivégzéssorozata és erőszakhulláma söpört végig az országon. Kádár eszelős túlbuzgósága még a nem éppen úri lelkületükről híres orosz vezetőket is sokkolta. Ráadásul ez ellentétben állt a Nyugattal akkor megbékélésre törekvő Hruscsov érdekeivel is. Ezért az oroszok 1957-től már nem erőltették az akasztásokat.

Kádárék mégis mintegy négyszáz mártírt juttattak bitófára (Gosztonyi Péter történész szerint 453 főt). Úgy gondolták, gazemberségből mindenképpen jelesre akarnak vizsgázni az oroszok előtt. Maga Kádár azonban csak 280 halálos ítéletet volt hajlandó bevallani Mihail Gorbacsovnak 1985-ben.

Az államilag intézményesített mészárláson túl húszezer embert kilakoltattak, tizenháromezer embert internáltak, huszonhatezer embert bebörtönöztek. Még 1970-ben is, amikor a közvélemény úgy tudta, hogy már senki sincs börtönben a szabadságharcosok közül, akkor szabadultak ki az utolsók, köztük Wittner Mária.

A kivégzettek egy részét jeltelen sírokba, végtagjaikat drótokkal összekötözve, ócska kátránypapírba göngyölve, arccal a sírgödör alja felé, mint az állatokat, úgy kaparták el. Micsoda aljas, elvetemült ördögi lelkület kellett ahhoz, hogy ezeket a borzalmakat egyáltalán képes legyen valaki kigondolni, nemhogy még véghez is vinni! Mindez egy hátborzongató és szörnyűséges káini vérfürdő volt. Azonban nemcsak az életüktől, hanem méltóságuktól és személyiségüktől is meg akarták fosztani őket. Sőt még a megemlékezés lehetőségét is el akarták venni a hozzátartozóiktól.

Az emberi méltóság sérthetetlensége és annak védelme nem szűnik meg a halállal. A kegyeleti jog az emberi méltósághoz való jog részeként érvényesül, az emberi méltósághoz való jog részleges továbbélését jelenti a halál bekövetkezte után is. Semmilyen más jog nem adhatott felhatalmazást Kádárék kegyeletsértéseire.

Minden civilizált ország jogrendszere deklarálja, minden más jog, illetve alapjog az emberi méltósághoz való jog mögött következik a sorban. A bolsevikok azonban sohasem tartoztak a civilizált emberek közé. Elég, ha ránézünk a mai korcs, MSZP-s és DK-s szellemi utódaikra. A hősök holttestének meggyalázása azonban túlmutatott az egyén emberi méltóságának megsértésén. Ugyanis Kádár az egész magyar nemzetet akarta méltóságában megalázni. Az egész baloldali ideológia gyökerébe van oltva az erőszak, a jogtiprás, az emberi méltóság tiszteletének hiánya.

Ennek lehettünk tanúi tizenöt évvel ezelőtt is, ’56 ötvenedik évfordulóján. Miközben a Rákóczi úton Gyurcsány rendőrei embereket vertek, ujjakat és bordákat törtek, szemeket lőttek ki, idős néniket bántalmaztak, a Kossuth téren a bolsevikok utódai ünnepi tűzijátékkal szórakoztatták magukat. Mindezt megelőzően pedig az elhíresült balatonőszödi beszédben oly ocsmány, undorító, továbbá az országot lealacsonyító kifejezéseket használt Gyurcsány Ferenc, amire csak egy vérbolsevik képes. Ami engem akkor nagyon elszomorított, az az, hogy abban a körben számos hölgy képviselő is jelen volt, de egyikben sem volt annyi jó érzés, hogy felemelje a szavát a parlagi, lealjasult kifejezésekkel szemben. Nevetgélve végighallgatták, de ma már nem csodálkozom ezen, hiszen ők is bolsevikok voltak.

Kádár, alantas céljai elérése érdekében a családi, baráti körhöz tartozókat sem kímélte. Kevesek előtt ismert, hogy Kádár volt a keresztapja ifjabb Rajk Lászlónak, de ez egyáltalán nem zavarta őt abban, hogy sztálinista belügyminiszterként 1949-ben segédkezet nyújtson legjobb barátja, Rajk László koncepciós peréhez, majd kivégzéséhez. Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt tételezzük fel, ahogyan Káint a rettegése Ábel meg­gyilkolása utáni szinte az őrület örvényébe taszította, úgy Kádárnak Nagy Imre kivégzése alapozta meg azt a súlyos lelkiismeret-furdalást, amely halála előtt még az elméjét is megroppantotta.

Pedig Nagy Imrét és társait nem lett volna „kötelező” kivégezni 1958-ban. Az oroszok többször el is halasztatták Kádárral a pert. Azonban ez az ügy Kádár gyalázatos, személyes, káini bosszúja volt, többek között azért, mert Nagy Imre nem volt hajlandó lemondani kormányfői tisztségéről, mert Nagy Imre jobb volt nála, mert morálisan felette állt. Meg persze azért is, mert Kádár betegesen mindaddig veszélyben érezte életét és árulással megszerzett illegitim hatalmát, ameddig Nagy Imre életben volt.

Nagy Imre halálba küldése után egy olyan káini figura vált belőle, akinek legnagyobb félelme pont az volt, amit ő maga követett el: hogy megölik. Élete végéig nem mondta ki nagy nyilvánosság előtt Nagy Imre nevét, mindig csak „arról az emberről” beszélt. Utolsó, egyórás, zavaros, nehezen követhető beszédéből kiderült, hogy Kádárnak Nagy Imre kivégzése élete végéig tartó súlyos és nyomasztó lelki tehertételt jelentett. A sors azonban nem volt tekintettel a hóhér lelkületű kommunista vezér lelkiállapotára, mert úgy rendelte, hogy élete utolsó napjaiban még látnia kellett azt a történelmi igazságtételt, amelynek során Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén az áldozatokat a legnagyobbaknak kijáró tisztességgel egy egész nemzet tiszteletadása búcsúztatta.

A sorsnak még arra is volt gondja, hogy a Legfelsőbb Bíróság azon a napon hirdesse ki Nagy Imre és társai rehabilitációját, amely napon halálba küldőjük eltávozott az élők sorából. Azonban még holtában sem találhatott az anyaföldben nyugalomra a hazaáruló, hiszen 2007. május 2-ára virradóra Kádárnak a Fiumei úti sírkertben található síremlékét feltörték, és elvitték csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét a koponyájával együtt, a sír fedőlapjára pedig festékkel a „gyilkosok 56” feliratot fújták.

Talán meg is nyugodhatnánk, hogy napjainkra végleg eltűntek a kommunisták. Nevükben talán igen, de szellemiségükben nem. Mint búvópatak, sokáig lappangott, most pedig újfent támad, és mára ez az erőszakos, gőgös, a másként gondolkodókat eltiporni akaró szellemiség eluralta nem-csak az itthoni ellenzéki oldalt, hanem Brüsszelt is.

Nem véletlen, hogy Brüsszellel kapcsolatban mostanság a régi, a hírhedt bolsevik agytröszt nevével fémjelzett Brezs-nyev-doktrína jut eszünkbe. Ugyanis a Szovjetunió virágkorában, a Brezs-nyev-doktrína értelmében bármely szocialista ország belügyeibe be lehetett avatkozni a kommunista hatalom megvédése érdekében. Vagyis a beavatkozás nem volt más, mint az állami szuverenitás korlátozásának ideológiája. Brüsszel ugyanilyen doktrína mentén akar velünk szemben eljárni, szankcionálni, büntetni.

Ahogyan a szovjetek betörtek ’56-ban Budapestre, majd ’68-ban Prágába, semmibe véve az országok szuverenitását, önrendelkezési jogát, most Brüsszel akar rendelkezni felettünk és helyettünk arról, kiket engedjünk be országunk területére, hogyan neveljük gyermekeinket és miként gondolkodjunk a család fogalmáról, annak értékeiről. Akkor a Brezsnyev-doktrína alapján képmutató módon baráti segítségnyújtásra hivatkoztak, ma álszentül a jogállamisági követelmények érvényesítésére.

A szovjet segítségnyújtásnak az volt az ismérve, hogy senki sem kérte, de jött. A brüsszeliták szándékolt beavatkozása is ilyen: senki sem kéri, mégis ránk erőltetnék a jogállamiság köntösébe bújtatott liberál-globalista értékdiktatúrát. Ötvenhatban sem hunytunk szemet efölött, most sem hagyjuk. Mártírjaink véráldozata nem volt hiábavaló. Csak mi tehetjük hiábavalóvá, ha nem ragaszkodunk azokhoz az eszmékhez, azokhoz az értékekhez, amiért az életüket adták, ha feladnánk egyszer országunk szuverenitását.

(A szerző jogtanácsos)