Befogad s kitaszít a világ

A tiszta tekintetű ifjúnak a Kisfogház udvarán „hátrakötik a kezeit. A hóhér a zsámolyt kirúgja. A csigát ketten kezelik. Az arc eltorzul, és kinyújtva úgy ráng a test még percekig, mint sátáni hegedű húrja”. Csak úgy történhetett, hogy az emberek nagy sokasága látta, érezte ezt, s azt is, ahogy Gyömrőn a gazda a kutya ugatására kijött az udvarra, és egy rossz arcú kommunista hátulról nyakon lőtte. Másokkal megásatták saját sírjukat, és tarkólövéssel a gödörbe lökték őket.

Csak úgy történhetett, hogy az emberek ismerték a jeltelen sírokat – kis hantokat –, ahol a „mészben a csontváz is elmállik”. Tudtak róla, de szólni kevesen mertek, mert a gyilkosok szabadon garázdálkodtak, s a legfőbb gyilkosok maguk a rendőrök, ügyészek, bírák, foglárok, jegyzők, miniszterek, állami és pártvezetők voltak. De ami rosszabb: a gyilkosok férjek, fiúk és apák is voltak. Csak úgy törhetett, hogy az egyik kommunista gyilkos felesége végső elkeseredésében megírta, hogy „én az egyik főbűnös felesége vagyok, de már tovább nem bírom a szenvedést és a lelkiismeret-furdalást”. Befogad s kitaszít a világ.

Csak úgy törhetett ki a forradalom, hogy a gyilkosok egymást fedezték, s ez csak fokozta gátlástalanságukat és gyűlöletüket.A bűn­szövetkezeti szellem szinte hívta a halált. Ezért, hogy krétával falra firkált jelszavakért halálra ítéltek elkeseredett húszéves egyetemi hallgatót. S tudták sokan, hogy az ítéletet életfogytiglanra változtatták. De azt is tudták, hogy a végső győzelem után a bűnszövetkezet újra elővetette az aktát, és az akkor huszonhét éves fiatalembert csak azért is kivégezték. Az arc eltorzult, és kinyújtva úgy ráng a test… Az emeleti irodában, kezükben pohárral, állnak a gyilkosok komor homlokkal.

Csak úgy történhetett, hogy megelégelték az emberek, hogy minden szó hazug. Hogy túlfeszült a húr, s valahogyan a harsogó propaganda zajában milliók hallották meg az erőszakos összeesküvéssel vádolt önérzetes ember gyenge hangját: „Tudnék mondani Magyarországon egy szervezetet, ami elkövette mindazt, amivel az ügyész úr minket vádol…, amely azt állítja, hogy a proletár osztálynak erőszakosan kell magához ragadni a hatalmat.” A zsámolyt az ő lába alól is kirántották, arca eltorzult, teste megnyúlt. A gyilkosok aztán hazamentek másoktól elzabrált lakásaikba, és ittak tovább, most már csak a maguk élvezetére. „E fullasztó tájék, / mintha sápadt lelkemnek mélyén járnék. / Mit takarnak a sűrű fátylak?”

Csak úgy törhetett ki a forradalom, hogy bár a vers meg sem jelent- a költő a váci börtön lakója volt –, mégis sokan hallották: „A szomszédomnak vér csordul a száján. / Tüdőbajos. Még néhány napja van, / hogy fuldokolva öklendezzék, s aztán / sajnálva benne sorsukat sokan / majd kérdezik? ’hány évet ült?- hetet…-’ / Kereszt se lesz a sírhantja felett.” S híre ment: a költő megszökött Vácról. A Dunában úszva hosszan. S a másik: megszökött Recskről. S most sorolja a neveket, mind, a recsegő rádión. Élnek még ott a völgyben. Követ törnek. Egy másik költő is ott kísért: „ha gúzsbakötve ültem, / ha talpaltak, ha vertek, / ötven kilónyi húsom / kis bunkerébe beljebb / csúsztam s fájdalmam tompább lett”.

Csak úgy lehetett, hogy az író apja évekig a Bakonyban bujkált. Itt tűnt el a református lelkész is a forradalom után, egyszerűen agyonlőhették, mint annyi más menekülő forradalmárt. S aztán mindenkinek bujkálnia kellett, mert magyarnak, szabadnak, szépnek, erősnek, szerelmesnek, Isten-hívőnek, különlegesnek, magányosnak, betegnek, fáradtnak érezte magát. Befogad s kitaszít a világ.

Csak úgy törhetett ki a forradalom, hogy a kommunistáknak nem volt elég a politikai, gazdasági hatalom. Uralni akarták az emberek gondolatait is. Megfélemlítéssel, provokációval. Kötéllel, börtönnel. S valahogyan mindenki tudott arról az esetről, ahogy a válogatott labdarúgót és barátnőjét csőbe húzták – ők nem akartak bujkálni, el akartak szökni –, és a focistát elfogták a határon, kivégezték. Az üzenet a többieknek szólt. Menekülni, elbújni nem lehet. Az arc megnyúlt és kinyújtva úgy ráng a test…

S elbújni olyan nehéz volt! A forradalom csak úgy törhetett ki, hogy a pap és a lelkész azt mondták: nem. Nem volt ebben semmi lázadás és idegesség sem. Arcukba nem szaladt pír. A ferences szerzetest és a tizennyolc éves diákokat – bűnük, hogy a gyilkos megszállókkal szemben felléptek szóval és fegyverrel is – italos orosz „felszabadítók” végeztették ki. „Per” is volt: sápadt, elgyötört emberek tántorogtak be a szobába, a szerzetes arcán ökölnyi kék foltok, szája bal sarkán vér szivárgott. Zárt tárgyalás.

Mégis tudniuk, érezniük kellett az embereknek, mi folyik a börtönökben. Verés, kínzás, éheztetés, az orvosi ellátás hiánya. Nagyon sokan haltak így meg. Az esztergomi segédpüspök is, s az érsek csak azért nem, mert a sorsdöntő éjszakán talán felébredt Rákosi Mátyás Főelvtárs: „Vigyázz, vigyázz!” Nevük nincs a kivégzett áldozatok statisztikájában. De a jeltelen sírhantokon babonás félelem ült. Aztán lassan minden bánat feltört, s volt egy pillanat, amikor az ember mélyen beszívta a levegőt, s abban a szabadság, a szabad élet illatozott. Erről szólt ez a forradalom.

A költőt Gérecz Attilának hívták. Sportoló is volt, öttusázó. Tizenöt évre ítélték összeesküvésért. Megszökött a váci börtönből. „Elfogtak. Az egyik nyomozó majdnem agyonlőtt. Hirtelen a mellemre nyomta a pisztolyt és ráfeszült az ujja a ravaszra, láttam a sze­mében az ölésvágyat.” Visszavitték. Éhségsztrájkolt. Idegtépő zaklatás. Újra elítélték. A forradalom alatt kiszabadították. A megszállókkal vívott harcban esett el november 7-én. Aznap hozták a nyakunkra Kádár Jánost.

A Gyömrőn nyakon lőtt gazdát Czövek Jánosnak, a krétázó egyetemistát Bilkey-Papp Zoltánnak, a kommunista bűnszövetkezetet leleplező politikust Donáth Györgynek hívták. A válogatott labdarúgót Szűcs Sándornak. Az anyján tett erőszakot megbosszuló középiskolást Kizmann Ottónak, a ferences szerzetest Kiss Szaléznak. Az esztergomi segédpüspököt Meszlényi Zoltánnak, a Bakonyban megölt lelkészt Papp Bélának. Az írót, akinek apja három évet bujkált a Bakonyban Bertha Bulcsunak, a költőt, aki túlélte Recsket, Rákosit, Kádárt Faludy Györgynek, a Recskről megszökött rabot Michnay Gyulának. Befogadta őket és kitaszította a világ.

Ügyük most csak felvillant előttem, de látom a többieket is. Ezren, tízezren, millióan voltak, akiket kivégeztek, megöltek, bebörtönöztek, megaláztak, meghurcoltak, kisemmiztek, internáltak, kitelepítettek. Megnyomorítottak a hazugságokkal és erőszakkal. Egyszerűen lehetetlen, mert irracionális, embertelen és romboló, hogy ez még egyszer megtörténjen. S nem is fog. De ezért tenni is kell.

Felismerni a szándékokat, felismerni az eszközöket, felismerni az emberben a makacsul vissza-visszatérő megmámorosodó ölésvágyat. „Csak intek, s a vesztőhely újra áll!” Elborzasztó gyönyör. A mesterségesen fújt párafüggönyön alig lehet átlátni a valóságig. S mi az ott, egy ködkép? Legalább résnyi utat nyissunk akár gyerekszemmel, akár a bölcs messze tekintésével ezen a párafüggönyön. Megmutathatnánk magunkat. Nem olyan csúnya látvány az. Jót tenne mindenkinek, a világnak is. Miként akkor októberben, novemberben, amikor befogadott s kitaszított a világ.

Mind azt hisszük, hogy a párafüggönyön átlátunk. Kezünkben a jövő kulcsa. Vannak, most is, akiknek még azt is nehéz elfogadni, hogy a világosságot a lámpa, nem pedig a lámpavas okozza. Azért fontos tudni, hogy a világban nem dolgozik minden ellenünk, a ma befolyásos „nemzetközi személyiségek” holnap senkik, a mai érzékenységről (hiúság az!) szónokló agresszív elmebetegek elvesznek a ködben. A szónokok lelki megalomá­niája elrontott zsonglőrmutatvánnyá silányul. S hiába fenyegetés, álszentség: mi azért a lyukas zászló alá összegyűlünk, s megadón tűrjük, hogy „befogad s kitaszít a világ”.

(A szerző történész)