Az ember, aki száz éve született

Az ember, aki éppen száz esztendeje született, a vörös fellegek elvonulása után látta meg a napot, amikor már nem állt meg a Vörös Őrség körmendi parancsnokának a kedvéért a vonat a falu végénél, hogy az elvtársnak ne kelljen az állomástól végig mennie a falun a szeretőjéhez.

Az embernek, aki száz éve született boldog gyerekkora volt a nem is annyira kicsiny és nem is annyira szegény faluban. Egyedüli fiúként ő örökölte volna a birtokot, két nővérét ezért kitaníttatta az apja. Az egyik bábaasszony lett, a másik varrónő, a harmadik lány pedig annyira szép volt, hogy aztán gyorsan el is kelt, a messzi Zalából jött tehetős ember vette és vitte el. Az embert, aki száz éve született már egészen kiskorában munkába állították, legelőbb a tehenek legeltetését bízták rá, amely reggeltől estig tartott a falutól jó messze, a Rába partján. Az ebédet vagy vitte magával, vagy egyik nővére biciklizett ki vele az ártéri rétre. Az ember, aki száz éve született itt később megtanult kosarat fonni, avagy kötni, mint ahogyan arrafelé mondták. És szép lassan belefolyt mindazon ház körüli és mezei, erdei munkákba, amit az ereje elbírt. Közben pedig kitűnő eredménnyel végezte az általános iskolát, és tanítója, no meg az apja könyveket adott a kezébe, amiket szívesen olvasott.

Fontos szerepeket kapott az ősszel és télen a falu kocsmájának nagytermében, vagy a templomban előadott színdarabokban. És egyre jobban futballozott, a falu csapatának kőszikla keménységű balbekkje lett, akinek szereléseiről még sokáig beszéltek. A falu leventecsapatának is jeles tagja volt, sok verseny eredményes résztvevője. S mivel a család 24 holdon gazdálkodott, hát egyre több időt kellett a munkával töltenie, de ha csak tehette, a környéket járta, s mikor már saját biciklivel is bírt, állítólag barátjával egy lendülettel letekertek a Balatonig, vagy 100 kilométerre. Az ember, aki száz éve született a két háború között nőtt fel a „Mindent vissza!” jegyében, és erősen hitt is abban, hogy nem marad változatlanul ez az égbekiáltó igazságtalanság. Éppen ezért is örült annak, hogy besorozott katonaként a visszatért Erdélybe került. És ekkor, a „kicsiny magyar időben” járt a marosvécsi kastélyban is, látta a kőasztalt, ahol a Helikon írói és költői gyülekeztek. Ő ekkoriban Nyírő Józsefet olvasta, a Jézusfaragó embert.

Az embert, aki száz éve született Ausztriában, szerencsére az amerikaiak által megszállt területen érte a háború vége, pisztolyát beledobta egy patakba, és elindult hazafelé. Többen figyelmeztették, hogy az oroszoktól is kell valami papírt kérnie, de szerencsére ezt nem tette. Már csak azért, mert akik kértek, azokat gyalogmenetben elindították Celldömölk felé, hogy ott lesz majd a papírosztás. Volt olyan társa, akinek ott integetett a családja az út mellett, aztán legközelebb jó 4-5 év múlva látták viszont, lesoványodva, betegen.

Az embert, aki száz éve született várta a munka, a gazdaság. Az oroszok ugyan elvitték a szép lovait, de hagytak ott olyanokat, amikbe már hálni járt a lélek. Kezdetben ezeket táplálta, gyógyítgatta, és a lovak meg is iperedtek, ahogy arrafelé mondják azt, hogy erőre kaptak. Ekkoriban, a koalíciós időkben valamiért a Parasztpárttal, annak is a Vörös Vince által fémjelzett részével szimpatizált, Veres Pétert valahogy nem szerette. Vörös Vincével viszont levelezésben állt, miközben ezüstkalászos tanfolyamot végzett.

Az ember, aki száz éve született oszlopos tagja volt a falujában szervezett szabadművelődésnek. Előadásokat is tartott, füzeteket terjesztett. Különösen a dán mezőgazdaság működése, szerkezete fogta meg, ezért is indult aztán 1956 novemberében lovasszekerével az osztrák határnak, de most túl előre szaladtunk, fontos részek maradnának el. Mert az emberért, aki száz éve született, no és szüleiért, a Nagy Háborúban vitézkedő, megsebesülő majd orosz fogságba eső apjáért és templomjáró anyjáért 1951 nyarán, egyik éjszaka megérkezett az a teherautó. Amire fél óra alatt lehetett holmit rakni, de keveset, mert másnak is fel kellett férnie.

Aztán jött a marhavagon, amely meg sem állt a Hortobágyig, az Elep melletti tanyavilágig. Ahol aztán egy olyan disznóólba kerültek mind a hárman, ahonnan a sertéseket érkezésükkor kergették ki. Innen járt dolgozni az ember, aki száz éve született, hogy eltartsa elaggott szüleit, akik erre már nem voltak képesek. Aztán 1953 nyarán vége lett ennek is, de a falu központjában álló, palával fedett családi házat a Párt vette birtokba. Az állatok a közösbe kerültek, még azt sem engedték, hogy az otthon maradt két nővére legalább a kertben a hullott gyümölcsöt összeszedje.

Az embert, aki száz éve született talán mindezek miatt választották meg a dicső forradalom napjaiban a helyi nemzeti bizottság elnökének. Kaptak két a káderektől elvett vadászpuskát is, amivel a falu elején és végén álltak őrt váltásban az emberek. Akik aztán elmentek a három faluval odébb vitt állataikért, folytatódott a munka is, jó véget érhetett volna minden. De csak megjöttek az oroszok, és az ember, aki száz éve született tudta, hogy már semmi jót nem várhat, menekülni kell. Pedig, ahogyan máshol is történt, falujában sem bántották a kommunista vezetőket. Akik behúzódtak házaikba, még az orrukat sem merték kidugni. Ezek üzentek aztán neki a táborba, Ausztriába, hogy halálán vannak a szülei, és még egyszer szeretnék látni egy szem fiukat. Meg különben sem esik bántódása, hiszen elnökösködése alatt sem bántottak senkit.

Az embert, aki száz éve született aztán már várták a háznál, és egy hétig verték Zalaegerszegen, majd még egy hetet Szombathelyen. De elítélni nem tudták, így hát kényszerlakhelyeket, munkahelyeket jelöltek ki neki, a falu pedig a „határsávba” került, így oda még látogatóba sem mehetett. Így nem lehetett ott szeretett szülei temetésén sem, akik 1957 tavaszán haltak meg, egy hét különbséggel. Az ember, aki száz éve született pedig kétkezi munkával építette a szocializmust barakkokban lakva, majd 1964-ben már ő is végre hazatérhetett. De mindvégig, nyugdíjazásáig egy mélyépítő brigád segédmunkása volt, igaz a vége felé már annak vezetője. Fél ötkor kelt, megetette az állatokat, majd hatra elvitte a busz dolgozni. Délután, mikor hazatért, ott folytatta otthon a munkát, ahol előző nap este befejezte. De vasárnapra, ha az munkanapnak volt jelölve, mindig szabadságot vett ki. És feleségével, egy szem fiával elmentek a reggeli misére. Ő volt sokáig az egyházközség elnöke is, beszédekkel köszöntötte a bérmálni érkező püspököt.

Az ember, aki száz éve született így, munkában öregedett meg, de szálegyenes maradt. A Népsportot olvasta, meg persze könyveket. A tévé nem érdekelte, de vasárnap délutánonként biciklijére pattant, hogy láthassa barátait, köztük hortobágyi társakat is. Négy falut kellett biciklizniük, hogy az utolsóban, ahol az élelmes kocsmáros badacsonyi pincékből hozta a bort, a kocsmában összeüljenek. Az ember, aki száz éve született egy ilyen vasárnap délutánon, a biciklin ülve ment el örökre. Azt mondta az orvos, hogy miközben még gurult, már megállt a vérkeringése.

Az ember, aki száz éve született az Édesapám volt, sosem felejtem el.

(A szerző újságíró)