Térkép

A kérdés mára nem az, hogy ez megtörténik-e, hanem hogy hatalmas robajjal omlik össze ez a vállalkozás, miután elfűrészelték maguk alatt az ágat, vagy lassan fakul vissza az unió a jelentéktelenség árnyékbirodalmába.

Ennek a megállapításnak az okairól kissé előrelapozva az újságban többet is megtudhatnak, de itt annyit szögezzünk le, hogy az unióban egymással szemben álló felek két fő táborra oszlanak: az egyik a demokratikus mandátummal rendelkező, évszázadok során értékközösségé kovácsolódott nemzeteket képviselő mozgalmak, a másik pedig egy önmagukat a nemzetek fölé kinevező technokratákból álló csoport.

Természetesen az unió tagállamainak parlamentjeiben is megtalálhatók ezek a csoportok a maguk sajátos formáiban. Magyarországon megvan egyrészt az a politikai erő, amely az 1848-ban a Nemzeti Múzeum lépcsőin versben megfogalmazott alkotmányunk alapelveit tekinti irányadónak az ország irányításában. Másrészt pedig vannak azok, akiknek a nemzetközösség csupán eszköz egy külső, számukra előnyösebb cél eléréséhez.

Amikor Radnóti 1944-ben azt írta, „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”, elsősorban nem a német vagy amerikai bombázókra gondolt, hanem épp azokra, akik tárgyként tekintenek a nemzetre, akik nem röstellnek rátaposni, hogy feljebb kapaszkodjanak, és szolgálat helyett inkább használni akarják. A hazánkban legelő, de külföldön megfejt térképészeinket szerencsére könnyű beazonosítani: egy ementáli sajt formájú koalícióban egyesültek, ahol a szélsőséges erők jobbról és balról is vonzzák egymást, de közepükön, ahol a nemzetünk nagy többségét képviselő mérsékletességnek kellene lennie, egy hatalmas lyuk tátong. Egy dolog tartja őket össze: a nemzet jövőképével összeegyeztethetetlen önérdek.

Az ementálikoalíciót képző régi gárdát – haladó eszméket hirdető választási szlogenek ide vagy oda – valójában csak a lopás érdekli. Ezekkel menetel az új gárda, amely ugyan meggyőződést színlel, de ha közelebbről megnézzük őket, csak külföldről importált ideológiai prostitúciót látunk.

Hát ezek mentek most karöltve Strasbourgba, hogy közöljék a lengyelekkel, az alkotmányuk annál a papírnál is értéktelenebb, amire írva van. Mi majd megmondjuk nektek, mi kell a ti népeiteknek, és rátok is csak addig van szükség, amíg brüsszeli helytartókként kormányoztok. Ez a brüsszeli valójában egy apró betűs demokrácia, a nagy, nemes elveket hirdető címsor alatt igazán a lábjegyzetekben található a lényeg: demokrácia – de a népszavazásokat inkább ne erőltessük, kisebbségek védelme – de persze nem a nemzeti kisebbségeké, a gyermekeké a jövő – de csak addig, amíg ez nem sérti a szexuális deviánsok igényeit, nyújtsunk menedéket az üldözötteknek – kivéve ha konzervatív nézeteket vallanak, és így tovább.

Míg a lengyeleket évszázadok alatt kiharcolt jogi szuverenitásuktól akarják most megfosztani, tőlünk a gyermekeinket próbálják elcsalogatni, hogy a nyílt társadalom janicsárjaiként kapjuk őket majd egyszer vissza. Ahogy a nemzeteket csak eszközként használja a progresszív baloldal, a gyermekeinket is csak tárgyként kezelik. Ezért derogál nekik annyira a magyar gyermekvédelmi törvény, hisz a pedofil is csak ember, nemde? De amikor feláldoztuk a nemzetközösségeket egy globális szuperhatalom oltárán, odadobtuk gyermekeinket a nemi identitásgyárak kalandorainak, kiejthetjük-e majd valaha még egyszer Radnótival egyetemben azt a mondatot, hogy „Itthon vagyok”?

(A szerző újságíró)