Elkezdtek sárgulni a levelek. Előbb csak néhány, aztán nagyobb foltokban, majd egész ágak, egész fák is beszínesedtek, közben a mellettük lévőn alig látszott a szép elmúlás jele. A közmunkások még nem szedték össze a leveleket, hiszen egy hét múlva kezdhetnék újra.
Nem szeretnek fölöslegesen dolgozni. J. Károly erről nem volt teljesen meggyőződve, annak azonban örült, hogy nem sietik el a dolgot. Szeretett az avarban mászkálni, elgondolkodni a múló idő törvényein, mint ahogy most is. Lehajolt, fölvett egy levelet a földről, még látta, ahogy éppen eleresztette őt az ág.
Minden ősszel elrakott magának egy falevelet, leginkább az ablakával szemközti hársfa alól. Május végén és június elején nyitva hagyta az ablakot, hogy a hársfavirágok illatára ébredjen. Arra is aludt el, de nem a hársvirág, hanem a sorozatok miatt álmodott rosszakat. Azért tett el magának mindig egy lehullott falevelet, hogy emlékezzen az előző őszre. De mivel J. Károly nem dátumozta meg egyiket sem, csak stílszerűen belerakta egy közepes nagyságú borítékba, a harmadik ősz után már összekeveredett benne a múlt.
Csak arra emlékezett, hogy mindegyik ősz egyforma.
Persze ha alaposabban megnézi a falevelek színét és erezetét, szabálytalan rozsdafoltjait, észrevehető, hogy mindegyik levél különbözik a másiktól. J. Károly bizonyára azért gondolta, hogy egyformák az őszök, mert az ő életében szinte semmi sem változott. S nem csupán az előző három, hanem az elmúlt harminc esztendőben.
Ezért is önmagát okolta. Fájdalma csak még erősebb lett, amikor meglátta az iskolából hazafelé menő gyerekeket. Nekifutottak az avarcsomónak és kacagva rúgták szét a leveleket.
Volt egy pillanat harminc évvel ezelőtt, akkor majdnem megnősült, de nem volt elég bátor hozzá. Már felnőtt gyerekei lehetnének, várhatná lassan az unokákat.
Ha gyermekek vennék körbe, nem lenne minden ősz egyforma.
(A szerző irodalomtörténész)