Kő András

Vélemény és vita

Szófejedelem

Az ökölbe szorított kéz a Himnusz alatt, a Kossuth téri ünnepségen árulkodó volt

Az operatőr jó szeme vezette a televízió nézőjét a hajdani kormányfő, Antall József kezére, amely csak akkor engedett ki görcsös szorításából, amikor már elhangoztak nemzeti imánk akkordjai.

A Himnusz hangjainak felcsendülésekor magányosak vagyunk, egyedül vagyunk, hogy aztán a végén összetartozónak érezzük magunkat. És magányunkban nem figyelünk másokra; úgy érezzük, nem figyelnek ránk. Ezért fordulhatott elő, hogy Antall József érzéseinek kifejezésére ezt a gesztust használta. Természetét ismerve aligha cselekedett volna így, ha tudja, hogy filmezik. Ökölbe szorított keze többet kifejezett a hazához való viszonyáról, mintha magyarázkodott volna.

Haza – négy betű, amely nehezebb Toldi Miklós malomkövénél. Vannak szavak, amelyek nagyon hamar devalválódnak. Ritkán szabad ezeket használni, csak nagyon ünnepélyes alkalmakkor. Ilyen szó – a haza. Latinovits Zoltán kesergett, hogy szerte a hazában mondja a verseket, de nem tudják, mit jelent a „hazafiság”. „Félnek attól, hogy feléjük tüzelem a szót, égetem, félnek attól, hogy ma nem »modern« úgy érteni, ahogy értenék.”

Többször jelen voltam a rádió stúdiójában, amikor Latinovits verset mondott. Úgy tüzelte felénk a szavakat, hogy a hátunk borsódzott, mikor azt mondta Adyval: „S ha Magyarországra dob ki valakit, / annak százszorta jobban kell akarni.” A mondat égetett, mert a mának is szólt! Márai Sándor így fakadt ki: „Semmit sem utálok úgy, mint az érzelgős hazafiságot… Szemérmes, igen, ez a legszemérmesebb érzés valamennyi között.” Ezt a szemérmességet véltük felfedezni Antall József gesztusában.

Kosztolányi Dezső egy helyütt az öreg szavakról értekezik, amelyek egy idő után csendes halottak lesznek. És sorolja a dicső, a kebel, a lánglelkű, a honfitárs, a lenge, az eped, a bú szavakat. De véletlenül sincs közöttük egy szó, amely míg magyar él a Földön, szófejedelem marad, és ez a szó – a haza. Kíváncsi lennék, hogy Kölcsey válogatott tanulmányai, a Nemzet és sokaság hány magyar politikusnak van meg a könyvespolcán. S benne hányan olvasták a Parainesist, amelynél nem találhatók szebb sorok a haza fogalmáról a magyar irodalomban.

„Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érezhetni, mint kell.” Én még soha nem hallottam a rendszerváltás óta baloldali politikusok szájából a haza szót emlegetni! „Patriótának” már mondta magát egy volt miniszterelnök… „A haza vereségét óhajtani, az… nemzetárulás. Ez minden tisztességes ember szempontjából – becstelenség” – vallotta az irodalmi Nobel-díjas szovjet-orosz regényíró, Mihail Solohov.

Elgondolkodtató mondatba botlottam a minap. Így hangzik: Ha az ember elhagyja a hazáját, elsőként ékezeteket veszít a nevéből. Erre rímel József Attila néhány sora: „Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.”

Az ember hovatartozását nem a faj, a vér, a származás, a vallás, a politikai vállalás dönti el, hanem talán csak annyi, hogy a Himnusz hallatán tud-e valaki sírni; vagy ökölbe tudja-e szorítani a kezét, mint tette azt Antall József. Végezetül: hogy ki az a magyar költő, aki a haza szót a legtöbbször írta le? Természetesen Petőfi. „Szép csillag a honszeretet, / Gyönyörűségesen ragyog. / Szegény hazám, szegény hazám, te, / Neked kevés van ilyen csillagod.” Bizakodjunk, hogy a költő szavai mára érvényüket vesztik.

(A szerző újságíró) 

Kapcsolódó írásaink

G. Fehér Péter

G. Fehér Péter

Ámokfutók

ĀNem kell kifejezetten zeneértőnek lenni ahhoz, hogy valaki élvezze André Rieu zenekarának, a Johann Strauss Orchestrának az előadásait

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Félreértés

ĀEzek megragadtak, és az íróasztal előtti székbe nyomtak. Hornnal nem törődtek, ő kirohant a nyitott ajtón Szófiát keresni