Félreértés

Fejtsd meg a félreértést, és lásd meg végre önmagad a tiszta tó vizében.

Mondja el, mire emlékszik? – kaptam a jóindulatú, de határozott felszólítást egy rőt hajú, puhány alaktól. A lámpa fénye még az íróasztalon szanaszét heverő papírlapokra irányult, cigarettával is megkínált. Már nem tudtam rekonstruálni, hányadik napja lehettem az épületben, mivel lent a pincében nem voltak nyílások, és a fenti szobák ablakai is be voltak sötétítve.

A testem annyira elfáradt a kialvatlanságtól – verni nem vertek –, hogy az addig természetesen működő belső világom teljesen összezavarodott. Görcsösen próbáltam kontrollálni a gondolataimat, de volt úgy, hogy hosszú percekig nem jutott eszembe az édesanyám neve, vagy hogy melyik utcában lakom. Nem tudtam, miért kerültem ebbe a helyzetbe, így azt hittem, hogy ezekre az adatokra mindenképpen szükségem lesz, s ezek elegendők is lesznek, hogy tisztázódjon a félreértés.

Meg akartam felelni. A kérdésre is pontos választ akartam adni, de az egész helyzetre is megfelelően reagálni. Semmiképpen sem idegesen, félelmet mutatva, de azért közömbösen, tenyérbemászóan sem. Egyszerűen, magabiztosan. Emlékszem – kezdtem közömbösen, de meghallva saját hangomat, máris elbizonytalanodtam. Annyira idegenül hangzott ebben a közegben, szinte ellenségesen, hogy megijedtem. Meg is akadtam, de aztán gyorsan újrakezdtem. Emlékszem, hogy a kancellári rezidencián volt vészkijárat, arra az esetre, ha menekülni kellene.

Emlékszem, hogy ez egy kisméretű, egyszerű vasajtó volt, és csak belülről lehetett kinyitni, illetve bezárni, de nem kulccsal, hanem csak egy karral, ha szükséges. Elhallgattam, éreztem, hogy a hátamon átnedvesedik az ing az izzadtságtól. Senki nem szólt egy szót sem. Az íróasztal mögött ülő rőt hajú civil ruhás szinte szórakozottan bámulta a cigarettafüst furcsa rajzait. Az egyenruhások mozdulatlanul álltak. Tudtam, hogy folytatnom kell, mondani valamit. Valamit még, ami használható, de nekem semmiképpen sem árt. Emlékszem – folytattam –, hogy Hitler azt mondta, be kell falaztatni az ajtót. „Nekünk ilyesmire nincs szükségünk” – tette hozzá.

Megint elhallgattam, a civil szemében valamiféle gyanakvást véltem felfedezni. „Talán rájött, hogy félreértés.” Eszembe jutott, hogy Hitler tényleg nem menekült el, a bunkerban vetett véget életének, amikor már nem látott más megoldást. Az is eszembe jutott, lehet, hogy ezt a tényt a kihallgatóm rossz néven veszi, talán azt gondolja, én nagyra értékelem Hitler elkötelezettségét, fanatikus hitét eszméiben, a győzelemben. Gyorsan el kell oszlatnom a félreértést.

Emlékszem, folytattam szolgálatkészséget mutatva, hogy Muhammad Ali azt mondta, hogy neki nincs semmilyen vitája a Viet­konggal. „Ők nem hívtak soha niggernek” – tette hozzá. Vártam a hatást, de semmi reakció nem érkezett. Talán valami értetlenség, megdöbbenés azért felfedezhető volt a civil ruhás szemében, ezt jó jelnek vettem. Kezdett visszatérni az életkedvem.

Emlékszem – folytattam most már kéretlenül, és éreztem, ahogy visszatér a vér az agyamba –, hogy Goebbels nagy költő szeretett volna lenni, Schirachnak pedig meg is jelentek a verseskötetei, irodalmi díjakat nyert, de Hitler nem olvasta a könyveit. Erre sem reagáltak. Nem mertem folytatni, úgy éreztem, kissé túllőttem a célon. Főleg, hogy a Hitlerjugend egykori vezetőjének unokája ma a legnépszerűbb német szerzők egyike. Örökkévalóságnak tűnő perc következett, majd a vörös hajú elnyomta a cigarettáját, lassan felállt – közben megdöbbent tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le rólam –, majd szó nélkül kiment a szobából.

Folytassa – szólt az egyenruhás, aki a kályhához közelebb állt. Ez váratlanul ért, pedig tudhattam volna, hogy nem mindig az a főnök, aki annak látszik. Összeszedtem magam, és az egyenruhás felé fordulva kicsit halkabban mondtam: emlékszem, hogy Sztálin azt mondta, hogy Churchill úr háborús uszító. „Barátai vannak az Egyesült Államokban is” – tette hozzá. Churchill irodalmi Nobel-díjas. Félreértés.

Hosszú csend következett, majd kifejezéstelen arccal kiment a teremből az egyenruhás is. Ketten maradtunk az ajtó mellett álló katonával. Fiatal gyerek volt, húszéves forma. Szemébe néztem. Látszott, hogy ugyanolyan tanácstalan, mint én. Ettől elmúlt a zavarom. Felálltam, és sétálni kezdtem. Nem reagált, pedig ezt nyilván nem engedhette volna. Megkínáltam cigarettával az íróasztalon heverő keménydobozos Marlboróból. Nem mozdult. Kivettem két szálat, a számba tettem, és meggyújtottam őket. Az egyiket a szájába tettem. Tűrte.

Az utcáról lövések hallatszottak. Elég közelről. A cigaretta ott lógott a katona szájában, de nem szívta el, csak füstölgött az orra előtt. Ettől bandzsítani kezdett. Ekkor furcsa ötletem támadt. Gondterhelt arccal az íróasztal mögé léptem, majd határozott mozdulattal a karosszékbe huppantam. Felsandítottam a katonára, az kétségbeesetten próbálta elkerülni, hogy a füst az orrába kerüljön.

Akkor lépett be az alacsony idegen, akit eddig még nem láttam. Félszeg volt, de nem mutatott félelmet. A székre mutattam, amelyen nemrég még szorongva ültem, de nem szóltam egy szót sem, csak gondterhelten fújtam a füstöt, és rendezgettem a papírokat. Mondja, mire emlékszik? – kérdeztem halkan, ügyet sem vetve az újabb lövésekre, amelyek mintha közelebbről hallatszottak volna.

Emlékszem – kezdte határozottan –, Gézát elütötte egy autó, aztán erről többen leugráltak, feldobták Gézát a platóra, és a Népligetben felakasztották, előtte levágva egyes testrészeit. „Borzalmasan nézett ki, csak az arca maradt úgy-ahogy épen” – tette hozzá. Az íróasztalon heverő egyik papíron megláttam ugyanezt a szöveget. Maga az a Horn? – kérdeztem.

Ekkor teljesen váratlanul megszólalt az ajtónál álló katona: a pufajkás! Én 1957 júliusában leszereltem, kérem! Visszatértem a Pénzügyminisztériumba – hebegett Horn. Folytassa! Minden alkalmat megragadtam, hogy a békés átmenetet töretlenül végigvigyük. A katona válaszolni akart, de leintettem. Félreértés.

Véletlenül megnyomtam egy gombot a hamutartó mellett. A szomszéd szobából gúnyos női kuncogás hallatszott. A kis ember izgatottan felemelkedett a székből, és elém ugrott. Szófia? Mit keres ő itt? Nem volt időm felelni, mert nagy lendülettel belépett a szobába a rőt hajú és két tagbaszakadt egyenruhás.

Ezek megragadtak, és az íróasztal előtti székbe nyomtak. Hornnal nem törődtek, ő kirohant a nyitott ajtón Szófiát keresni. A szobában visszaállt a rend. Az egyenruhások elhelyezkedtek a fal mellett. Az ajtónálló katona is maradt. Csizmája előtt kis kupac hamu. A rövid pillanatban, amíg rá nézhettem, úgy tűnt, az ajkait megégette a csikk.

Folytassa – szólalt meg szinte váratlanul a civil ruhás. Valamit mondani kellett. Bulganyin – kezdtem nagyot nyelve –, megkérdezte a kínai hadügyminisztert, hány kínai katonára számíthat, ha szükség lenne a németek ellen? Tízmillióra – válaszolta Peng Tö-huaj.

„Minden további nélkül” – tette hozzá. Mikor volt ez? Ötvenötben talán, ha jól emlékszem – feleltem. Ez hatásos volt. Közben egy ágyúlövés eltalálhatta az épületet. Beleremegtek a falak, szinte minden megmozdult. Aztán egy puskagolyó átszakította a leragasztott ablakot, és befúródott a szemközti falba.

Félreértés – mondta szenvtelenül a vörös hajú, és kisietett a szobából. Az egyenruhások is elmentek, megint ketten maradtunk a kiskatonával. Elmehet – utasítottam, és ő szabályos hátraarcot követően lelépett. Az alacsony ember vattakabátban, vállán davajgitárral, karján Szófiával átsétált a szobán, rám ügyet sem vetettek. Visszaültem a karosszékbe, lábamat az asztal sarkára emeltem.

Rutinos mozdulattal kinyitottam az íróasztal jobb oldali ajtaját, és elővettem a kis üveget. Elégedetten húztam meg. A pálinka tüzes forrósággal járta át elgémberedett porcikáimat. Az utcák is elcsendesedtek. Kezemben az üveggel lassan lesétáltam a széles lépcsőn. A kapu tárva nyitva, őrök sehol. Félreértés – néztem vissza némi malíciával a homlokzatra. Arany betűkkel ez állt ott: Ismerd meg magadat.

(A szerző történész)