Lóránt Károly

Vélemény és vita

Kellemetlen igazságok

Az Európai Unióban sem készülnek megvalósíthatósági számítások. A sajátos politikai felépítés miatt az Európai Parlament és a Bizottság bármilyen irreális dolgot követelhet a tagországoktól, mert nem nekik kell megvalósítaniuk

Az életben sokféle kellemetlen igazsággal kell szembenéznünk, de most arról a kellemetlen igazságról beszélek, amely Al Gore volt amerikai alelnök könyvének és az abból készült filmnek a címe volt. Mind a könyv, mind a film üzenete az, hogy a klímaváltozás, amely olyan rendkívüli eseményeket okoz, mint az erdőtüzek, áradások, extrém időjárás és még sokféle más természeti katasztrófa egyetlen okra vezethető vissza, az emberi tevékenység szén-dioxid-kibocsátására.

Al Gore a maga tekintélyével és az általa megmozgatható pénzzel jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy most már a világ politikusainak nagy része elhiszi, vagy legalábbis úgy tesz, mintha elhinné, hogy az emberiségre váró katasztrófát csak a szén-dioxid-kibocsátás radikális csökkentésével lehet elkerülni.

Al Gore kellemetlen igazságára való utalás a Magyar Természetvédelmi Szövetség által a minap szervezett konferencián hangzott el, amelyet azzal a címmel szerveztek, hogy Mit tehet az Európai Unió a globális éghajlati válság ellen?,
és része az Európa jövőjéről folytatott vitának. E vitára, ahol a bevezető előadást az ITM klímapolitikáért felelős államtitkára tartotta, és neves szakemberek vitatták meg a kérdést, azért mentem el, mert kíváncsi voltam, hogy azok, akik ma többé-kevésbé befolyásolják a magyar gazdaságpolitikát, mennyire hiszik el, hogy a Föld klímájának változását egy az egyben az emberi szén-dioxid-kibocsátás szabályozza.

Igazából arra is kíváncsi lettem volna, hogy a magyar klímapolitika mögött milyen számítások húzódnak meg, és főleg hogy hogyan szabályozzák az országos energiahálózatot felhőátvonulások idején, ha majd az ország összes villamosenergia-szükségletét a 7000 MW-ra tervezett napelemekkel látják el, mint ahogy az a legutóbbi Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégiában szerepel (igaz, még csak tervezet). Ugyanis előfordulhat, hogy a felhőátvonulások nyomán tízpercenként akár 1000 MW-tal is változhat a betáplálás, amit jelenlegi tudásunk szerint csak gázturbinás erőművekkel lehet kompenzálni, mégpedig úgy, hogy alapjáraton forognak, hogy egy percen belül fel lehessen pörgetni őket a szükséges hiányzó teljesítményre, ha éppen felhők takarják el a naperőműveket.

Az ilyen kérdések feltevésére azonban kevés idő maradt, így inkább az írásos munkákban kerestem a választ a háttérszámításokra. A Regionális Energiagazdálkodási Kutatóközpont anyagában találtam is egy költségbecslést, amely szerint a megújulóenergia-felhasználás arányának növekedésével annak támogatási igénye exponenciálisan növekszik. A jelenlegi 14 százalékos arány mellett még csak évi 40 milliárd forint, de 25 százaléknál már 300 milliárd lesz, és rossz
rá gondolni, mi lesz, ha elérjük a 100 százalékot.

De természetesen nem akarom én bántani kormányzati embereinket, van nekik elég bajuk Brüsszellel, és én készségesen elfogadom, hogy nem akarnak egy újabb vitafrontot nyitni, csak azt szeretném, ha legalább nem hinnék, hogy a világ bajaira a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése a megoldás.

A bevezető előadásokat követő panelvitában ez többé-kevésbé ki is derült, a résztvevők igen kevés figyelmet szenteltek a szén-dioxidnak, az volt az érzésem, hogy mintha csak kényszerű tiszteletüket kívánnák egy-egy mondattal kifejezni az IPCC-hitvallás iránt. Faragó Tibor, a Szent István Egyetem címzetes egyetemi tanára, Magyarország korábbi „klímatárgyalója” például nem a klímáról, hanem a Föld erőforrásainak takarékos felhasználásának szükségességéről beszélt. Ez nem túlságosan új téma, ötven éve magam is foglalkoztam a kérdéssel, amikor a Római Klub A növekedés határai című tanulmánya nyomán világszerte elkezdődött a vita arról, hogy meddig tartható még az exponenciális gazdasági növekedés, a Föld erőforrásainak egyre intenzívebb kihasználása.

Amikor a Római Klub tanulmánya megjelent, még csak 3,8 milliárd ember élt a Földön, ma a duplája, és az ENSZ közepes becslése szerint 11 milliárd körül fog tetőzni. Akkor a világ egy főre jutó energiafelhasználása 1,4 tonna olajegyenérték volt, jelenleg 2 tonna, és évi 0,6 százalékos ütemben növekszik. Az egy főre jutó energiafelhasználás-növekedésnek még tág határai vannak, mert annak értéke például Indiában 400 kg oe/fő, míg a fejlett világban, például az Európai Unióban 3000 kg oe/fő.

A panelvita egyik fő kérdése éppen az erőforrások, a vagyon rendkívül egyenetlen eloszlása volt. Lajtmann Csaba, az Éghajlatvédelmi Szövetség elnöke egy érzékletes példát mondott a vagyoneloszlásról: képzeljük el, hogy van egy nagy torta és száz gyerek. A tortát száz részre osztjuk, egy gyerek elvesz belőle 99-et, még harminc a maradék egyet és a többi a morzsán osztozik. Valóban, és a különbségek az elmúlt ötven évben – nem utolsósorban a kilencvenes évek neoliberális fordulata nyomán – egyre csak nőttek.

Mivel a Föld véges (űrhajók fényképei jóvoltából saját szemünkkel is láthatjuk, mily picinyek vagyunk), az exponenciális növekedés egyszer vége szakad, de kérdés, hogyan. A Római Klub több verziót is kidolgozott aszerint, hogy tudatosan fogjuk vissza magunkat, vagy frontálisan ütközünk a korlátokba és társadalmi–gazdasági összeomlás lesz a vége, mint már oly sokszor a történelemben, amire a dzsungelekkel benőtt városok is emlékeztethetnek.

Összességében kellemesen lepett meg, hogy a panelbeszélgetés a valós problémák és nem a szén-dioxid-csata körül forgott – igaz, az LMP képviselőjét már nem vártam meg, aki minden bizonnyal a szén-dioxid hatvanszázalékos csökkentését követelte volna, mint a parlamentben szokta. Az összeszedett brosúrák, részben a Természetvédők Szövetsége és a részben Újbuda Önkormányzata által kibocsátottak is a józanságot, a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást tükrözték. Sajnos ez a józanság nem jellemző Brüsszelre és különösen nem a brüsszeli irracionalitás mögött megtalálható német zöldekre. Az általuk erőltetett Energiewende eddig ötszázmilliárd euróba került, és a német szén-dioxid-kibocsátás nő, miközben az atomerőműveket bezárják, és templomot dózerolnak le, hogy szénerőművet építsenek.

Ha az ötszázmilliárdot atomerőművek építésére fordították volna, akkor már régen megvalósíthatták volna a szén-dioxid-emisszió kívánt csökkentését.

Az IPCC eddigi jelentései mintegy 25 ezer oldalt tehetnek ki, csak a most megjelent hatodik jelentés négyezer oldal. Én ebből 16 ezer oldalt letöltöttem és át is néztem (több ezer oldalt alaposan el is olvastam), és azt kerestem, hogy
a szén-dioxid-kibocsátás zéróra csökkentését, amit célul tűznek ki, hogyan akarják világviszonylatban megvalósítani, de erre semmiféle számítást nem találtam.

A jelentések legnagyobb részét a klímaváltozás fizikai alapjainak tárgyalásával foglalkozik (például az ötödik jelentésben másfél ezer oldalon), egy másik nagy rész a klímaváltozás hatásaival, vagyis az emberek ijesztgetésével, hogy a tengerek, sivatagok ellepik, a viharok elfújják őket (1100 oldal). Végül 1500 oldal van arról, hogy hogyan lehetne mérsékelni a klímaváltozás hatását, de ez utóbbi is teoretikus szinten folyik, és még véletlenül sincs olyan példa, hogy egy szegény, fejlődő országban, hogyan váltanak át a szénerőműről megújulóra úgy, hogy az fedezze az iparosodás energiaigényeit. Paradox módon a legszegényebb országokban a legmagasabb a megújulók aránya, mert még fát használnak tüzelésre, az ipari korszak még nem kezdődött el.

Az Európai Unióban sem készülnek megvalósíthatósági számítások. A sajátos politikai felépítés miatt az Európai Parlament
és a Bizottság bármilyen irreális dolgot követelhet a tagországoktól, mert nem nekik kell megvalósítaniuk, és nincs is kormányzati felelősségük. E tekintetben a kellemetlen igazság az, hogy az 55 százalékos csökkentési követelmény megvalósíthatatlan, az eredmény a tagországok Brüsszellel és egymással való összeveszése lesz.

Frans Timmermans energiaügyi biztos egy nemrég mondott beszédében saját fontosságát kiemelni akarván Shakespeare Hamletjét idézte: „Kizökkent az idő; - ó, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt.” A kellemetlen igazság az, hogy az idő valóban kizökkent, de Timmermans és az unió más jelenlegi vezetői nem helyre tolják, hanem még jobban kizökkentik.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója) 

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Mesél a nép

ĀHa valaki a nép és a nemzet közötti különbségre kíváncsi, könnyen eltévedhet a jogi és filozófiai szakirodalom útvesztőiben

Deme Dániel

Deme Dániel

Nemzetiek az anyósülésen

ĀVannak, akik kormányunkat okolják azért az egyre szélesedő politikai szakadékért, amely nemcsak az európai baloldali kormányok, hanem a magyar konzervatív pártok és a rohamosan modernizálódó nyugati nemzeti–konzervatív mozgalmak között tátong