Elkezdődött

Buda kerületeit Dobrev Klára arcképével díszített autók és utánfutók járják, az újságok tele vannak olyan hírekkel, amelyek azt kürtölik világgá, hogy a 2022. évi országgyűlési választás nem egy magyar belügy, mint ahogyan azt a tisztesség meg a normális gondolkodás megkívánná, hanem egy világra szóló esemény, amely ha nem az immár erejét és erkölcsiségét vesztett nyugati morál és világnézet győzelmét hozza, akkor bizony vége lesz a világnak.

Személyes meggyőződésem, hogy vége is lesz, csakhogy éppen akkor, ha az a világnézet diadalmaskodik, amely ma az álliberális világot jellemzi. Be van itt már vetve mindenki, aki él és mozog, valamint Magyarországon járt vagy ide készül. Számtalan példával tudjuk ezt alátámasztani, pedig ez még most csak a kezdet.

Kizárólag a szeptember 20-án kezdődő hét hírei között tallózva megdöbbenve olvasom, hogy a világhírű színházi rendező, bizonyos Robert Wilson, aki a VII. nemzetközi színházi találkozón (MITEM) a legnagyobb megbecsülést (anyagilag is) érdemelte ki rendezéséért, nyílt levélben támadta meg a magyar kormányzatot (amely a díjat fizette), mert hazánkban jelentősen korlátozzák a művészi kifejezés és az oktatás szabadságát.

Az ész megáll! Kérem, jelentkezzenek és írják le tapasztalataikat – de nem ám egymás között sutyorogva, hanem ellenőrizhető konkrétumokat sorolva – azok a magyar rendezők, akiket művészi mivoltukban korlátoztak. Vajon megtiltotta a kormányunk, hogy Dániáról kimondja Hamlet, amit gondol? Avagy A Pál utcai fiúk gittegyletének felszámolását a kormány rendelte el?

Nos, a minden égtáj felőli nemtelen és hazug támadásokat már megszoktuk, még ha többnyire meg is próbáljuk elfelejteni ezeket. Akkor most ismétlünk egy kicsit, ne uralkodjon el rajtunk a felejtés démona! Megírtam már egyszer, de a történelem ismétli önmagát, meg én is. Még 2013-ban történt az a műbalhé, amelyről az egyik napilapunk tudósított, hogy a Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatójának meghívását a Strasbourgi Nemzeti Színházba az intézmény vezetője visszavonta.

A rendkívüli tehetséggel és emberséggel megáldott Vidnyánszky Attila igazgató-rendező két darabja kapott korábban meghívást a francia városba, ám mert a meghívó teátrum vezetője szerint (az illető nyilván hihetetlenül járatos a magyar közügyekben) Vidnyánszkyt vállalhatatlan politikai döntéssel nevezték ki a magyar Nemzeti Színház élére, így hát nem kérnek belőle. (Istenem, hány – szerintem vállalhatatlan – döntése van a francia kultúrának és politikának! Mi vajon miért nem írdogálunk nekik leveleket?) Szerintük a színdarabok mehetnek, a rendező maradjon, ahol van, pontosabban ott se maradjon, mert ugyebár nem méltó a posztjára.

Vidnyánszky így nem ment, és nem mentek a színdarabok sem Franciaországba. Ám még mielőtt – bár megérdemelnék – a meghívókról húznánk le a vizes lepedőt, eláruljuk, hogy a támadás nem külföldről, hanem belföldről érkezett. Hazai színházi „szakértőink” tájékoztatták a strasbourgi igazgatót arról, hogy a politika nevezte ki erőnek erejével a Nemzeti Színház élére Vidnyánszkyt, merthogy – és ez az igazság – Alföldi Róbert mandátuma lejárt.

Nos röviden, de nagyon röviden ez a csaknem egy évtizede történt eset lényege. S akkor egyelőre hagyjuk el a kultúra területét. A választási kampány más színtéren is elkezdődött, kezdve a lejárt mesétől, miszerint elüldöztük hazánkból a CEU-t.

Nem ártott volna, jegyzem meg, de még mindig itt vannak, ám ennek ellenére ezerszer el kell ismételniük, hogy elüldöztük őket. Avagy említsük meg a The Guardian brit baloldali lap minapi cikkét, amelyben az áll, hogy a magyar média prostituált. Méghozzá a legnagyobb Európában. Azért ez nem semmi! Igaz, hogy konkrétumot a cikk szerzőjétől sem olvashattunk, viszont büszkeséggel üzenhetjük neki mi, velejéig prostituált magyar jobboldali újságírók, hogy tényleg baj van a magyar jobboldallal.

Tűri ugyanis, hogy eme magatartását, mármint a prostitúciót – az úgynevezett baloldali médiamunkások fizetésével összehasonlítva – igen rosszul fizessék meg. Márpedig a rossz lányokat – azaz a prostituáltakat – állítólag elég jól fizetik. A magyar jobboldali újságírók túlnyomó többsége bizony (és bizonyíthatóan) ezt nem mondhatja el magáról. Nem hoznék fel több bizonyítékot az elkezdődött választási kampány erkölcstelenségeiről, az elkövetkező időkben éppen elégszer olvashatunk, hallhatunk majd hasonló rágalmakat, bizonyítatlan hazugságokat, azt azonban – a dolgok megértéséhez – feltétlenül ismételgetném, ahányszor csak lehet, hogy maga Vera Jourová, az Európai Bizottság alelnöke jelentette ki: bele fogunk avatkozni a magyar választásokba. Nos, ezúttal nem hazudott. Tudjuk, látjuk, hogy ez így lesz, pontosabban már el is kezdődött a beavatkozás. Ezt tilos elfelejteni!

Megéltünk már pár választást, és a jó memóriájúak emlékezhetnek arra, hogy valamennyi kampányidőszak lelkileg meglehetősen megterhelő volt a tisztességes emberek számára. Harc volt ez a javából, és az lesz most is. Valamikor kétezervalahányban, talán a 2018-as választást megelőző időszakban, pontosan már nem emlékszem, azt adta hírül az egyik országos napilap, hogy elképzelhető, ezentúl a hetven év feletti emberek átadhatják szavazati jogukat gyermekeiknek. Az abszurd ötlet aztán feledésbe merült. Vagy tán mégsem?

Ha ugyanis manapság az európai, avagy a fehér emberek világának idősebbekhez fűződő viszonyát vizsgáljuk, már nem is oly elképzelhetetlen ez a merőben új gondolat. Reklámok özöne sulykolja, csak a fiatalok számítanak, ha pedig már elmúltál negyven, akkor jöhet a botox, a ráncfelvarrás, zsírleszívás, lassan már a fejcsere is, hátha még pár évig nem hiszik el, hogy elmúltál negyven. Az idősek már csak gyógyszerfogyasztónak jók, bár nem kevés hetvenes van, aki gyorsabban futja a százat, mint pohosra hízott harmincas ismerőse. Magyarán az akkori ötletadó azt feltételezte, hogy hetven felett olyan hülyévé válik az ember, hogy azt sem tudja, kire szavaz.

Ezen mondatok igazságát számos konkrét példa támasztja alá, ám akkora arcátlansággal, mint a hetvenévesek szavazati jogának átörökítése, azóta még senki sem próbálkozott. Mindezt csak azért említettem, mert ha már elkezdődött a kampány, sok-sok eszement ötletre számíthatunk.

De vissza A Pál utcai fiúkhoz! Nemecsek Ernő a legkisebb és leggyengébb volt a fiúk között.

A közös grund megőrzését önfeláldozóan, hősiesen vállalva jelképévé vált a bátorságnak, pedig félreállították, kiszorították és megszégyenítették. S a regény végén a csatát mégis ő, a leggyengébb döntötte el. Nemecsek. Aki a grund hőseként halt meg. Molnár Ferenc ezzel a csodaszép regénnyel azt ültette bele olvasóiba, hogy értelme van az áldozatoknak. Érti, aki akarja.

(A szerző újságíró)