Kiss Antal

Vélemény és vita

A pátriárka csókja, a pápa csendje és IV. Béla levele

Lapszéli jegyzetek az eucharisztikus kongresszusról

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kicsivel kisebb esemény, mint egy olimpia, de több mint kétszer annyi ország vett részt rajta, mint a futball világbajnokságon. Glóbuszunk majd nyolcvan országából regisztráltak, és töprengtek sokan együtt igazi lelki nagyágyúkkal, előadókkal, hitvallókkal, hogy vajon mi a küldetése a 21. század katolikusainak, keresztény közösségeinek és a világ legnagyobb egységes tanítású, hitvallású szervezetének. Ahogy életünk mindennapi gondjaink megoldásából, gazdasági, közéleti, kulturális kérdések szorgos megválaszolásából áll, úgy hitünk közéletre vetülő fénytörései is érdekesek lehetnek, ha utunkat keressük. Sajátunkat, nemzetünkét és Euró­páét is. A pápa látogatása tette fel az i-re a pontot. Orbán Viktor miniszterelnök a Szentatyának IV. Béla király IV. Ince pápának írt levele másolatát adta ajándékba. Írásom lapszéli jegyzeteim gyűjteménye. A hetében minden reggel önkéntes gyermekemmel a Hungexpón kezdtem a napot, majd körmenet és mise. Megérte…

*

A katolikus olimpia. A nemzetközi eucharisztikus kongresszus a katolikusok olimpiája. A lelki olimpikonok a pápa érkezése előtti estét hatalmas eseménnyé tették, amolyan katolikus békemenetté, a nemzetközi eucharisztikus kongresszus záró és egyben a másnapi pápai mise nyitóünnepségévé. Senki nem várt több százezres tömegű, mosolygó, éneklő, fáklyáikat magasra emelő hívőt. Mégis előbújt az igazi katolikus egyház. Jómagam, jelenlévőként is, döbbenten álltam a helyzet előtt, és boldogan sodródtam a tömeggel. Létezünk hát mégis? Gyerekek, fiatalok, családok, középkorúak, idősek és aggastyánok, ki babakocsival, ki tolókocsival, ki rollerrel, ki négykerekű „kampósbottal”, zászlókkal, mécsesekkel, a hit lámpásaival. Vonultunk az önzés, a pazarlás, az önelégült magamutogatás világának egyik fővárosában. Az elmúlt években módszeresen ütött, vert, mocskolt, megalázott „egy, szent, katolikus és apostoli” egyház magyar katakombáiból „csöndesen és váratlanul” előjött Isten népe. Lett is riadalom a médiában.

A nagy ijedtségben az internet szupergyors világában szinte mindenki elfelejtett tudósítani az elmúlt harminc év egyik legnagyobb társadalmi eseményéről, amelyen a hivatalos közlések szerint többen vettek részt, mint a másnapi pápai zárómisén! Az internetes portálok ügyeletesei biztos szunyókáltak, fotósaik lankadoztak. Persze sehol egy pedofilügy, egy leszbikus apácabrigád, egy homokos kamingautoló papocska. Mert ha lett volna, véresre vert ujjbegyekkel kalimpálták volna világgá, harsogtak volna napokig az ügyről, mint a nyüvek a kutyabőrt, sokadjára rágták volna csontig a katolikus egyházat úgy „anblokk”. Ott, azon az estén a fékevesztett gyűlölet évtizedes igyekezete szenvedett egy focimeccsnyi idő alatt vereséget, ahogy a professzionális hang – és képtechnikának köszönhe­tően a fejek fölé emelt lámpásokkal egyszerre énekelte az Andrássy út népe:

Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat, / millió szív összecsengjen, magasztalja az Urat, / Krisztus újra földre szállott, vándorlásunk társa lett, / mert szerette a világot, kenyérszínbe rejtezett. / Krisztus kenyér s bor színében úr s király a föld felett, / forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet!

Győzelemről énekelt, eggyé forrasztott.

*

Lélek a relativizmus diktatúrájában. Mielőtt megmosolyognánk azt a kijelentést, nevezetesen hogy párhuzamba vonom a test és a lélek olimpiáját, érdemes felidézni a prágai Dominik Duka bíboros beszédét, aki az első, 1881-es lille-i eucharisztikus kongresszusról is megemlékezett katekézisében. Ezt egy hölgy, Marie Martha Emilia Tamiser kezdeményezte, hogy a vészterhes időkben, az ateizmus egyre sötétebb franciaországi dühöngése idején visszataláljanak a forráshoz, a katolikusok hite szerint az eucharisztiában levő valóságos Jézushoz. A cseh főpap szavaival élve, arrafelé akkoriban indult a relativizmus diktatúrája, ami mára csúcson van. A gyökerek az 1871-es párizsi kommünig nyúlnak vissza, ahol a deréknek éppen nem mondható baloldali ámokfutó kommünárok elsők között végeztek a hitvalló Georges Darboy érsekkel, akinek temetésén a laudációt bizonyos Henri Didon domonkos szerzetes mondta.

Ő Coubertin báró mellett társalapítója az olimpiai mozgalomnak, és a gyorsabban, magasabbra, erősebben jelmondat atyja is. A valódi győztesek pedig mindig az őket illető helyre kerülnek. Ferenc pápa Párizs vértanú érsekét idén, meggyilkolásának százötvenedik évfordulóján boldoggá avatta. Ha nem is gyorsan, de nagy lelki erőt adva emelte magasra a hitvalló főpap példáját. Henri Didon laudációja szép befejezést kapott. Duka érsek pedig – aki Václav Havel rabtársaként, hivatásától eltiltott papként maga is élvezhette a csehszlovák kommunisták börtönének áporodott levegőjű vendégszeretetét – Georges Darboy vértanúságához hasonlította Mindszenty József fehér vértanúságát. Valahogy így fonódnak össze a történelem szálai, így ér össze az ég és a föld. Közeleg az utolsó hercegprímás boldoggá avatása is.

*

A pátriárka csókja. Ha már olimpia, akkor seregszemle. Szombaton családos, ifjúsági lelki olimpia a szeptemberi forróságtól izzó Margit-szigeten, majd bíborosi mise a Magyar Országgyűlés épületénél I. Bartholomeiosz ökumenikus pátriárka (ő az egyenlők között az első a keleti egyház pátriárkái között) beszédével és az eucharisztikus körmenet a Parlamenttől a Hősök teréig. Ebből normál esetben egy is sok. De most feladat van. „Azoknak a hívőknek, akik az eucharisztiában egyesülnek az Úrral, eucharisztikusan kell élniük a világban; létüket és tettei­-ket a »liturgia utáni liturgiaként« kell megélniük” – ez volt a keleti főpap tanításának szíve közepe.

Amint a Krétán 2016-ban megrendezett Szent és Nagy Ortodox Egyházi Zsinat enciklikája is megerősítette: „A Szent Eucharisztiában való részvétel a missziós buzgalom forrása a világ evangelizálása érdekében. (…) Arra kapunk meghívást, hogy a liturgiát a liturgia után is folytassuk, és tegyünk tanúságot hitünk igazságáról Isten és az emberiség előtt, megosztva Isten ajándékát az egész emberiséggel.” Nagy ajándék volt a pátriárka beszéde, majd békeölelése a magyar bíborossal és ihletett csókja, amivel az ajándékba kapott kicsinyített missziós keresztet illette. Hol vagyunk már Brezs­nyev és Honecker protézispróbáló csókjától… Kelet és Nyugat az eucharisztia Krisztusában megölelte egymást, a szétszakított kezek egymásra találtak. Vége a kiátkozások korának. Csak így mehet! És micsoda lelki érzéke van a magyarországi hívőknek, pontosabban HÍVŐK-nek, így, nagy betűvel, akik őshonos szállásterületeink minden részéről érkeztek, lábukkal szavazva Jézus mellett, az egység mellett.

Még nem tudtuk, hogy a médiában módszeresen elhallgatott, legalább kétszázezer fővel lezajlott gyertyafényes körmenet lesz a NEK lélekszámban legnagyobb eseménye. Ez egy igazi, magyar, 21. századi csendes hitvallás volt. A legjavából. A szív mélységes mélyéből. Ezen a héten ez volt a csúcspont, mert itt nagyobb valaki tartott velünk, mint a római pápa. Jézus Krisztus, az élő Isten fia. Nagy titok ez, ki érti. Aki nem érti, neveti, aki érti, szívével teszi. Egy pápai mise társadalmi esemény is, politikai felhangokkal. Nos, erre már kihegyezte magát a média. Krisztus pedig azon az estén, a médiabojkottra is fittyet hányva, énekszóval, a hitben fel­övezett emberek lámpásaival megvilágított Andrássy úton visszaköltözött Budapestre.

*

Krisztus öröksége, Európa jövője. Dominik Duka Martin Buber gondolatát idézte katekézise végén: „Egy kultúra addig él, amíg kapcsolatban marad az éltető titokkal, amely létrehozta.” Majd hozzátette: Európa kultúráit Krisztus hozta létre, hozzá kell visszatalálnunk, és ezt az örökséget át kell adnunk a következő nemzedékeknek! De Gaulle tábornok, miután a világháborút követő zavaros francia belpolitikai állapotok közepette vállalta, hogy elnök legyen, első dolga volt az Élysée Palotában újra kinyittatni a több mint száz éve bezárt kápolnát, hogy ott szentmisék lehessenek. De Gasperi, Schuman és Adenauer, az Európai Közösség alapító atyái is imádkozó, napi áldozó, eucharisztikus emberek voltak.

Ferenc pápa sokadjára kéri – ahogy tette szlovákiai látogatása elején is – a politikusokat, hogy térjenek vissza a forráshoz, hiszen fából vaskarika, ha Krisztus nélkül születik meg a 21. századi kereszténydemokrácia… Talán a halk szavú, a katolikus miséken pásztorbotjával szerényen a háttérben ülő, mégis hihetetlen belső tüzet sugárzó pátriárka segített rávilágítani, mire gondol Róma püspöke: a templom, a mise, a liturgia egy hívő embernek nem ér véget annak befejeztével. Ideig-óráig lehet sikereket elérni, de a keresztény Európában az eucharisztikus emberek – a valódi Krisztus-hordozók – hitvalló jelenléte nélküli próbálkozások kérészéletűek lehetnek az élet bármely területén, így a politikában is. Ez most, a posztmodern világ pragmatikus, pénz- és teljesítményorientált, relativista és énközpontú világának közéleti terepén idealisztikusnak elképzelésnek hat.

*

„Mi vagyunk Isten gyilkosai.” Az egykor tizenegy évesen, mezítláb papnak induló Robert Sarah nyugalmazott bíboros jelentette a tényt Guineából. Nem sokat köntörfalazott – ahogy könyveiben sem kertel a világunk lelkiállapotát feltáró és arra gyógyírt kereső kiváló lelkipásztor püspök. „A keresztények egyfajta csendes hitehagyásban élnek. Mi vagyunk Isten gyilkosai, elűztük őt a hétköznapjainkból, az abszolút szabadságot keresve tagadjuk Isten törvényeit” – hirdeti vékony hangján a zsúfolásig telt Szent Angyalok-templomban. Amolyan katolikus Gandhi ő, kerek szemüvegben, öregen, vékony hangon. Azonban minden szava húzza a zsinórmértéket.

„Az ember azt hiszi, a teljes szabadságot csak Istentől elszakadva érheti el, hol­ott csak akkor lehet szabad, ha ragaszkodik a parancsaihoz. (…) A mindennapi imában észrevesszük, hogy Isten lakóhelye a csend. A modern ember zajos élete elpusztítja a csendes életre való képességet. A csendes szemlélődésben visszanyerjük a kapcsolatunkat Istennel és magunkkal is, felfedezzük, kik vagyunk: Isten szeretett gyermekei, akiket drága áron szerzett meg Jézus. A mai ember, aki megölte Istent, azt hiszi, az imádság időpazarlás, pedig a nagy szentek is bizonyítják, hogy minden az imából, a csendből ered.” A ma embere, ha csend van, riadtan telefonjához nyúl, és fül-orr-gégészt keres, mert azt hiszi, megsüketült. Ehelyett ajánlom Robert Sarahnak A csönd ereje, esetleg az Isten vagy a semmi című könyveit átlapozni.

*

A pápa csendje. Ferenc pápáról minden eszünkbe jut, csak a csend nem. Megválasztása óta hatalmas a zaj körülötte. Ütik-vágják, ahol érik. Minden oldalról. Belülről, kívülről. Ő pedig állja. Ezerkétszázmillió katolikus lelki vezetését és egy monumentális szervezet irányítását vette a vállára hetvenöt évesen, nyugdíjazási időpontja után. Más ilyenkor már emlékiratainak második, javított kiadásán dolgozik, ő pedig beleállt ebbe az embert próbáló feladatba. Ha csak egy kicsit körbenézünk magunk körül, és keressük az aktív nyolcvanhárom éves embereket, nem sokat találunk. Egy súlyos műtét után, még mindig lábadozva, ígéretéhez híven eljött. Megválasztásakor kérte, hogy ne azt olvassák, amit róla írnak, hanem amit ő ír, ne azt hallgassák, amit róla mondanak, hanem amit ő mond.

Nagy magyar mindent (is) tudóink egy csoportja beleállt már Csíksomlyón, hogy miért nem utasította a románokat bűnbánatra, azaz miért nem politizált, majd ugyanők számon kérték, hogy miért foglal állást politikai kérdésekben, ő csak misézzen szépen, majd azért estek neki, hogy miért nem politizál, hiszen nem akar találkozni illendő módon közjogi méltóságainkkal. Az, hogy a rossz időt is segítségül hívó román igyekezet ellenére, hajnalban kelve, Erdélyt keresztülautózva ment fel a magyarok szent hegyére, hogy ámulattal beszélt a látott tájról, vidékről, hogy most is dicsért bennünket, magyarokat, nos ez jóformán senkit nem érdekelt, mert ez nem illett a róla kialakított képbe. Ő pedig hallgat és tűr. Ez a kereszt.

*

Hallgatás és tűrés. Egykor és ma. Aki ott volt az eucharisztikus kongresszus pápai miséjén, az láthatta, érezhette, miben is rejlik az ő ereje, pontosabban a krisztusi ember ereje. Kétszer kért csendet. Az Ige és az Eucharisztia vétele után. El tudja valaki képzelni, hogy mit jelent, amikor több mint százezer ember hallhatóan, fülsiketítően csöndben van? Aki ott volt, igen. Döbbenetes. A bogarak dongását lehetett hallani. Az Ige és az Eucharisztia Krisztusa csendben elfoglalta a Hősök terét is…

*

A jogász és az egyházjogász mosolya. „Engem még soha nem tapsoltak vissza!” – mondta Magyarország köztársasági elnöke, egy jogász ember, miután megtartotta tanúságtevő beszédét a Hungexpón, nyolcezer jelenlevő előtt. „A kollégáim azt mondják, legalább kétszázezren vagyunk” – mondta színében elváltozott arccal, hitetlenkedve, derűvel Magyarország bíborosa, egy egyházjogász. Átszellemültek lettek, a hangjuk is megcsuklott. Ilyen hát, amikor egy ember, akire hivatala rázárja a nagykaput, résnyire tudja nyitni szíve ajtaját. Megmutatni, hogy ott is Krisztus lakik, és ha időnként engedi kikacsintani onnan az emberekre, maga lepődik meg a legjobban a szeretet megannyi tapsoló kezétől. Jézus Krisztus beköltözött a budai Várba is? Bent­lakásnak nem rossz hely…

*

IV. Béla levele Ferenc pápának. Címezhetné neki is hétszázhatvan év múltán, halóhelyén rejtekben levő királyunk. Mára a tatár veszedelem migránsbundába bújt. Minden ajándék szimbolikus beszéd a protokoll világában. Orbán Viktor a tőle megszokott kiváló politikai érzékkel nyúlt az asztalán levő javaslatok közül IV. Béla király 1250 körül írt leveléhez, amelynek címzettje IV. Ince pápa. Vélelmezhetően ennek egy példánya megvan a vatikáni levéltárban, most lesz mellette egy fakszimile is. „…ha csak az Apostoli Szentszék bölcs gondviselése előrelátóbban és hathatósabban meg nem erősíti országunkat, hogy megvigasztaltassanak a népek, amelyek ott laknak” – olvashatjuk királyunk egykori kérését. A misét megelőző politikai találkozón nem esett szó a migránskérdésről, melyben láthatóan szinte egyedül nincs egység a felek között. Két fontos dologról viszont esett szó, a környezetvédelemről és a családokról.

Azaz Magyarország természeti voltának és legszentebb tartalmának megmentéséről. Ferenc pápa dogmatikai és természettörvényi alapokon ellentmondást nem tűrően jelentette ki, hogy: „A család az apa, anya, gyerek és pont.” Erősítése és vigasztalása, hogy nem vagyunk ebben a kérdésben egyedül nemcsak Magyarországnak, hanem ugyanígy a lassan Európa lelki mentőládáját jelentő visegrádi négyek országainak is szólt. Kijelentésével teljesen szembefordult a világhatalom genderfősodrával, és mintegy pecsétet tett Alaptörvényünknek a családra vonatkozó, újonnan beemelt szakaszára is.

*

Talpra magyar! A tatárjárás után talpra álltunk, Mohács után talpra álltunk, a két 20. századi világégés után talpra álltunk. Mindahányszor magunk mögött tudhattuk a nekünk a Szent Koronát küldő Apostoli Szentszék lelki erejét, támogatását. Két dolog, ami nehezíti jelen helyzetünket és Európáét is, ami elmúlt ezer évünkben nem volt: a „sterilen véghezvihető apró kis beavatkozás”, az abortusz, azaz magzatgyilkosság és az emberiséget a relativizmus diktatúrájába taszító, védekezésre fel nem készített tömegeket szellemileg teljesen tohonyává, lelkileg üressé tevő, féktelen internethasználat. Ezek fenyegetőbbek, mint a külső ellenség.

„Mindezekről tehát gondoskodjék főpapi szentségetek, és kegyeskedjék gyógyító orvosságot alkalmazni, mielőtt a seb elmérgesedik” – írja második honalapító királyunk, pénzt, paripát, fegyvert kérve hitünk megőrzéséhez. A segítség megjött, már a levélmásolat átadása előtt. Világjárvány idején megérkezett a vatikáni vakcina. Budapest kapta Ferenc pápától az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus rendezésének jogát. „A Lélek ott fúj, ahol akar! Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy” – olvashatjuk Szent János evangé­liumában. Egy hétig fújt Budapest utcáin, terein, csarnokaiban. Azokhoz, akik legalább résnyire nyitották szívük ajtaját, odaért. A többiek pedig kommentelhetnek. Nekik ennyi maradt. 

(A szerző teológus)  

Kapcsolódó írásaink

G. Fehér Péter

G. Fehér Péter

Merkel öröksége

ĀÖrömtáncot járnak a migránspárti német politikusok az afganisztáni összeomlás után. Az előadás nem nyilvános, minden a háttérben zajlik még ma is, alig négy nappal a szövetségi parlamenti választások előtt