Deme Katalin

Vélemény és vita

A felélt erkölcsi többlet

A holokauszt-túlélők generációjával az 1980-as évek végén kerültem először személyes kapcsolatba

Ezek a találkozások maradandó hatással voltak értékrendemre, érdeklődési köreimre, és így közvetetten indítottak el későbbi szakmai területem, a zsidó múzeumok világa felé. Ha felidézem azokat a holokauszt-túlélőket, akikkel az elmúlt évtizedekben a sors összehozott, két tulajdonságot tudnék felsorolni, mely történelmi tapasztalatukon túl összekötötte őket: az emberi odafigyelés készsége és egyfajta kitisztult világlátás, erkölcsi többlet.

Ezekből az emberekből, akik saját sorsukon élték meg a jóbi szenvedést, hiányzott a bizalmatlanság és vádaskodás minden megnyilatkozása. A közép-európai zsidóság történelmével és kultúrájával való több mint két évtizednyi foglalkozásom alatt őket tartottam tudományos kutatásom etikai mértékének és magyar kisebbségi létem egy fontos támpontjának. Hittem abban, hogy a közép-európai zsidóság diaszpórájával foglalkozva a szórványmagyarság sorskérdé­seit is érintem.

Az 1990-es évek általános szellemi és társadalmi felpezsdülését, mely a zsidó közélet újjászerveződését is magába foglalta, a 2000-es évektől egy fokozatos elfásulás váltotta fel; kezdtük elfelejteni, merre is indultunk 1989 után. Ez a recesszió a közép-európai zsidó múzeu­mok tevékenységében is visszatükröződött. A változás leginkább egy súlyponteltolódásban rejlett, a nemzeti kérdés és a zsidóság viszonyának történelmi taglalásától a nemzeti kérdés kontra zsidóság polarizáció irányába.

Az említett folyamat egy számomra jelképértékű mozzanata az Európai Zsidó Múzeumok Szövetségének a budapesti Zsidó Mú­zeum által 2018-ban megrendezett évi konferenciáján történt. A négynapos gazdag programot több zavaró intermezzo károsította. Már a bemutatkozó tárlatvezetésen feltűnt nekem, hogy a múzeumi alkalmazott a külföldi vendégeket arra figyelmezteti, hogy az utcára kilépve inkább vegyék le kipájukat az inzultusok elkerülése végett.

Bár nem élek Budapesten, tapasztalatból tudom, hogy a Dohány utca környékén minden feltűnés nélkül közlekedhetnek haszidok akár teljes középkori öltözetben, és hogy a nyugati nagyvárosokkal ellentétben Budapesten nincsenek no-go zónák, ahová zsidóként kockázatos volna belépni. A suttogva előre vetett bizalmatlanságkeltés öntudatlanul is formálta a rendezvény résztvevőinek viszonyulását a városhoz és a magyar–zsidó kapcsolatokhoz.

A legszürreálisabb reakciót Olti Ferenc beszámolója a balatonfüredi Zsidó Kiválóságok Házáról váltotta ki. Miután az előadó vázolta, hogy az önkormányzati költségből (Fidesz–KDNP) létrehozott tárlat fő küldetése az, hogy ráébressze a vidéki látogatókat, főleg a fiatalságot arra, mennyi zsidó származású tudós és gondolkodó öregbítette a magyar tudomány és szellemiség nemzetközi elismertségét, a közönség soraiból a nemtetszés morajlása hallatszott.

Ezután felpattant a konferencia ernyőszervezeteként működő Hanadiv Alapítvány holland koordinátora, és magából kikelve, az előadóra ujjával mutogatva hangoztatta, hogy az ilyen módszertanilag elhibázott múzeum­nak nincs helye az európai zsidó múzeumok intézményi hálózatában. Az athéni Zsidó Múzeum igazgatója ennél továbbment, és kijelentette, hogy a Zsidó Kiválóságok Háza alapkoncepciója a nürnbergi törvényekre emlékezteti, melyek a zsidóságot a származás és nem az egyénileg választott hovatartozás alapján értelmezték.

Lehet, hogy a kritikusok nem voltak tisztában azzal, hogy az előadó auschwitzi túlélők utódja, és évtizedek óta a magyar zsidó intézményi és közéleti megújulás elismert doajenje, aki a mindenkori magyar kormányok és zsidó intézmények közti közvetítő hálátlan szerepét vállalja, de ez sem mentség a minősíthetetlen támadásokra.

Az viszont, hogy a varsói Zsidó Múzeum, amely hadiállapotban van a jelenlegi konzervatív lengyel kormánnyal, ez év januárjában „Legacy gallery” (Hagyaték galéria) címszó alatt elismerő kritikákat nyerve nyitotta meg a „Híres lengyel zsidó személyiségek galériáját”, mindenképpen felveti a kettős mérce politikai fonákságát. Az olvasó ennél a pontnál joggal kérdezhetné, mégis, mi válthatta ki az érzelmileg túlfűtött és a Magyar Zsidó Múzeum genius locijához méltatlan felszólalásokat? Fel mertek volna szólalni az említett résztvevők ilyen nyersen, ha éppen egy amszterdami vagy akár bukaresti muzeológiai fórumon zajlik a vita?

 A válasz nem a konkrét eset boncolgatásában, hanem ennek reprezentatív értékében keresendő. Úgy tűnik, a konzervatív nemzeti kormányokkal való józan együttműködés és a közös érdekek keresése nem követendő modell az európai liberális zsidóság számára, és pária­ként vetik ki maguk közül azokat, akik ezt megkísérlik.

Ami a Magyar Zsidó Múzeumot illeti, ez az intézmény alapításától kezdve egy kultúrharc színtere volt, csak különböző társadalmi kontextusokban és különböző súlypontokkal. Ami jelenleg folyik, tehát nem kivételes, csak kiábrándító. Megtört a magyar-zsidó különút eszménye, melyet 1989 óta dédelgettem, és felemésztődött, legalábbis személyes meglátásom szerint, egy erkölcsi többlet, melyet a magyar zsidóság holokausztot túlélő generációja hagyott ránk, így, többes szám első személyben – magyarokra. 

(A szerző muzeológus)   

Kapcsolódó írásaink

Bogár László

Bogár László

Gyilkosos játék

ĀA vészjósló helyzet alapvető okai azonban mélyebb rétegekbe nyúlnak, a magyar társadalom két egymással szembefordított része egymással ellentétes valóságokban él

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Rossz műsor

ĀFricska. Összességében pozitív fejleménynek tekinthetjük, hogy a Jobbik elnöke lassan látványosan elfogy, mint a gyertya