Bal-sors

Merkelnek ugyanis tizenhat év kormányzás után nemcsak saját polgári kereszténydemokrata pártját sikerült visszavonhatatlanul befognia a radikális baloldal szekere elé, hanem az egész német társadalmat kiszolgáltatta egy szélsőliberális utópia ellentmondást nem tűrő falkájának.

De amikor a baloldal visszatértével ijesztget a német kancellár, nem saját Wilkommenskulturban megbukott pártszövetségére gondol, nem a magát 25 százalékra visszatornázó szociáldemokratákra vagy a 17 százalék körül mozgó, klímatébolyult Zöldekre. Nem, ő a csupán hatszázalékos posztkommunista Die Linke kormánykoalícióba való visszatértét tartja a legaggasztóbb fejleménynek.

De szavaiban minden jellemző következetlensége ellenére is megjelenik az a liberális politikustípus, aki kezdi megérteni, hogy saját kis jóhiszemű balra tekintésével, a régi európai ideálokkal való, ártatlannak indult kis flörtöléssel milyen veszedelmet szabadított népére. Tele van a kontinens ilyen megbánó politikusokkal, akik egy kis régi forradalmi romantikából, elvtársiszolidaritás-nosztalgiájából balra kormányozták a hajót, hogy önmaguk előtt tetszeleghessenek.
Itt van a vagány szlogenjeiről és szavahihetetlenségéről egyaránt ismert brit Tony Blair is, aki az euró­pai politikai diskurzusban népszerűsítette a „béke vallása” fogalmat.

Néhány napja viszont arra figyelmeztetett, hogy a radikális iszlám az első számú globális veszélyt jelenti az emberiség számára. Azt már sajnos nem tette hozzá, hogy épp ő volt egyike azoknak, akik a Közel-Kelet sikátoraiból demokratikus közössé­geinkbe csalogatták ezt a halálos fenyegetést, amikor kormányzása idején évente több mint négyszázezer bevándorlót engedett országába, akik gyakorlatilag minden integrációról, multikulturalizmusról szóló ígéretét félreérthetetlenül megcáfolták.

De vegyük akár a dán liberális minisztert, Inger Stojberget, aki maga is eleinte fütyült az európai kultúrával összeegyeztethetetlen közösségek által behozott szokások veszélyeire. Majd amikor végül észhez tért, és megpróbált fellépni az importközösségekben honos gyermekházasságok ellen, a gyeplő már a lovak között volt. Pártja kiközösítette, most pedig bíróság előtt magyarázkodhat azért, hogy megsértette a fiatal, nagyon fiatal párok emberi jogait.

Elhaladtak az idők a klasszikus, relatíve mérsékelt baloldal egykor mindenható prófétái felett, és ma már garantáltan senki sem hálás nekik egykori nagylelkű engedményeikért. Sem az azóta hatványozottan radikalizálódott baloldali elit, sem pedig a harmadik világból beszerzett kedvezményezetteik. A régi vágású forradalmi, jogfosztottakért és szegényekért kiálló tévelygő, de a maguk módján hiteles baloldali személyiségeket mára felváltotta egy központi vezetőség nélküli, névtelen, nemtelen globális hálózat, amely könyörtelenül söpri félre nemcsak a neki nyíltan ellenálló konzervatív erőket, hanem az egykor neki teret adó régi nyugati baloldalt is.

Furcsa mód mi, magyarok épp ennek a fejleménynek hatására fedeztük fel újra, tán még Segesváron elvesztett hangunkat, a mai egyedi ellenállásunk generációkra meg fogja határozni a magyar történelmi tudatot.

Személyes felelősségüket persze egyikük sem képes felvállalni, de a blairek és merkelek is már valahol látják, hogy nem érte meg! Bármilyen kiváltságokkal is vegyék körül magukat, már nem tudják nem észrevenni azt, hogy mind ők, mind politikai hagyatékuk a történelem szemétdombjára került.

(A szerző újságíró)