Emlékezetvesztés

A héten hosszú interjúval örvendeztette meg a magyar nyilvánosságot Gyurcsányné Dobrev Klára, s amit el bírt benne mondani, az a tankönyvi példája az emlékezetvesztést gerjesztő és arra építő politikának.

Hogyan lehetne másképpen értelmezni, ha a DK miniszterelnökjelölt-jelöltje arra a kérdésre, hogy vele, aki Medgyessy Péter (D–209) kabinetfőnöke volt, és férjével, akinek egy eszközökben nem válogató, irigységre és gyűlöletre hangolt kampány éceszgéberének pozíciójából a miniszterségen és az áruláson át sikerült végül a helyére férkőznie, aztán történt, ami történt, azt válaszolja, hogy eltelt tíz év, és nagyon sok minden megváltozott. És tényleg. Az idő ilyen. Telik. A világ meg változik közben. Az ember meg emlékszik. Nem azért, mert jó vagy rossz (lehet ilyen is, olyan is), hanem hogy a hibáit lehetőleg ne kövesse el újra, ne kelljen mindig mindent elölről kezdenie.

Sok beszédes és árulkodó kitétel szerepel az interjúban, amelyekből leszűrhető, mit gondol Dobrev Klára politikáról, a saját szerepvállalásáról, az ellenzéki koa­lícióról, de ezeknél sokkal fontosabb, ami áttételesen kiderül belőle: mit gondol a választókról. Mert aki becsüli őket valamennyire, annak nem hagynák el a száját ilyen mondatok: „A 2008-as gazdasági válság alatt az volt az amerikai és az európai politika fő iránya, hogy megőrizzék a költségvetés egyensúlyát.

A politika akkor alapvetően mindenütt a gazdaságról szólt, a megszorításokról. Az elmúlt tíz év azonban fájdalmasan bebizonyította a világnak és Magyarországnak is, hogy ha nem az emberekről szól a gazdaságpolitika, akkor az egésznek nincs is igazán túl sok értelme.” Nemcsak az a baj ezzel a szöveggel, hogy a DK politikusa, miközben kijelenti magáról, az ellenzéki jelöltek közül neki van meg az ereje és a kompetenciája a választási győzelemhez (ezt eddig rajta kívül két másiktól is hallottam, az egyik, a főpolgármester ki is plakátoztatta), lényegében elismeri, nyolc év kormányzás alatt semmiféle érdemi elképzelésük nem volt, követték az amerikai és európai trendeket, ha úgy tetszik, elvárásokat.

Ez volt az az időszak, amikor a globalizmus árnyoldalaival szembesülő, változást áhító világ a Tony Blair nevével fémjelzett neoliberálissá áramvonalasított szociáldemokráciának tapsolt, aztán lett belőle, ami lett. Nagyobb gond, hogy egy magára komoly politikusként tekintő felnőtt ember ki tudja azt mondani, létezett olyan időszak, amikor a gazdaságpolitika nem az emberekről szólt. Mondható lenne, nincs ebben különös meglepetés, hiszen megéltük, megszenvedtük, annyi az újdonsága, hogy most valaki az arcunkba tolja.

Természetesen szóba kerül Európa is, legalábbis abban a faék egyszerűségű felvetésben, mely szerint tavasszal Orbán Viktor és Európa között választanak majd a magyarok. Az ember csak halkan kérdezné meg, tessék mondani, hogyan lehet választani egy létező entitás és egy olyan valami között, amelyik éppen konferenciasorozaton igyekszik tisztázni, hogy kicsoda vagy micsoda, illetve hogy merre kellene haladnia?

(Azt már tényleg csak zárójelben jegyezném meg, miközben Dobrev Klára egyik helyen arról beszél, a költségvetési egyensúly nem fétis, máshol hitet tesz az euró bevezetése mellett, miközben pontosan tudja, utóbbinak nagyon is szigorú kritériumai vannak az előzőre vonatkozóan.)

Lehetne még szemezgetni, de zárjuk egy emlékezetes momentummal. Azt mondja Gyurcsány felesége, ha nyer a turmixkoalíció, béke lesz, de előbb erőt kell mutatniuk. Nos, ilyen volt már néhány a magyar történelemben. Hasonló béke szakadt ránk 1948 vagy 1956 után is.

(A szerző lapszerkesztő)