Lóránt Károly

Vélemény és vita

Az ostobaság birodalma

Afganisztánnak változatos a története, több birodalom központja is volt az elmúlt kétezer évben

1747-ben az afgán törzsfők Ahmad sahot ismerték el királyuknak, és ezzel kezdődött a modern Afganisztán megszületése. A 19. században több háborút vívtak az angolokkal, majd 1933 és 1973 között, Zahir sah uralkodása alatt egy tartós békés időszak következett.

Zahirt unokatestvére, Daud kán követte, akit 1978-ban családjával együtt megöltek, amikor egy puccsal a kommunista Afganisztáni Népi Demokratikus Párt átvette a hatalmat, és Nur Muhammad Taraki lett a miniszterelnök. A kommunisták különböző reformokat kezdeményeztek, ami főleg a vidéki lakosságnak nem tetszett, és egyre nőtt az ellenállás a Taraki-kormány ellen, amelynek fő erejét a mudzsahedin csoportok (Isten harcosai) alkották.

A helyi összecsapások folyamatosan kiszélesedtek és proxyháborúvá (helyettesekkel vívott háborúvá) alakultak át, a mudzsahedineket Pakisztán titkos kiképzőközpontokkal, az Egyesült Államok pedig fegyverrel támogatta, a másik oldalon a Szovjetunió katonai tanácsadók ezreit küldte a Taraki-kormány megsegítésére. Az 1979-es év igazán mozgalmas volt Afganisztánban, előbb Tarakit ölték meg, majd utódját is, és miután a Szovjetunió úgy látta, hogy az Iránból kiinduló iszlám forradalmi mozgalom átterjedhet Afganisztánra, veszélyeztetve a szomszédos szovjet tagállamok politikai stabilitását, 1979 decemberében bevonult Afganisztánba.

A beavatkozást a nemzetközi közvélemény élesen elítélte, ekkor nevezte Reagan elnök a Szovjetuniót a gonosz birodalmának, és szólított fel az 1980-as moszkvai olimpia bojkottálására.

A szovjet csapatok ellen harcoló csoportokat számos ország, közöttük az USA, Pakisztán, Kína és Irán is támogatta, és messzi földről is érkeztek iszlám harcosok az igaz ügy védelmére. Az egyik ilyen csoport vezetője volt Oszama bin Laden. A szovjet csapatok kezdetben sikereket értek el, rövid időn belül megszállták az ország stratégiai pontjait, később azonban a lakosság egyre szélesebb rétege fordult szembe a megszállókkal.

Az amerikaiak Stinger rakétákkal látták el a mudzsahedineket, ami jelentősen csökkentette a szovjet légierő hatékonyságát, és mivel az afgán–pakisztáni határt a terepadottságok miatt nem tudták lezárni, a fegyverek és a harcosok is akadálytalanul áramlottak a szovjetek ellen harcoló gerillacsoportokhoz, miközben maga az afgán kormányhadsereg szétesett. Közben a Szovjetunióban Gorbacsov lett a párt első titkára, megkezdődött a glasznoszty és a peresztrojka, amelynek hatására a közvéleményhez is eljutott az afganisztáni veszteségek híre.

Az eredménytelenség és a veszteségek nyomán 1987-ben döntés született a szovjet csapatok fokozatos kivonásáról, ami 1989-ben fejeződött be. A szovjet veszteség mintegy 27 ezer halott volt (közöttük 53 kárpátaljai magyar) és 60 ezer sebesült. A harcokban másfél millió afgán halt meg, és ötmillió menekült el a lakóhelyéről, a háború költségeit mintegy 50 milliárd dollárra becsülik.

A szovjet kivonulás után a mudzsahedinek kerültek hatalomra, de a szovjetek ellen harcoló csoportok sohasem alkottak egy egységet, és a viszonylag mérsékelt mudzsahedineket 1996-ban kiszorították a pakisztáni afgán menekültek vallási iskoláiból eredő, sokkal radikálisabb tálibok. A tálibok sikerét az amerikai titkosszolgálat hathatós katonai és pénzügyi segítsége tette lehetővé, amelynek nyomán az ország területének döntő részét uralmuk alá tudták hajtani. A saría törvényeit szigorúan betartató tálibok időközben együttműködésbe kezdtek az Oszama bin Laden által 1988-ban létrehozott al-Kaida (a bázis) mozgalommal is, amelynek fő célja az iszlám nyugati befolyás elleni védelme.

Az ismert támadás 2001. szeptember 11-én érte a New York-i ikertornyokat és a Pentagon épületét. Az amerikai hírszerzés arra a következtetésre jutott, hogy az elkövetők az al-Kaida mozgalomhoz tartozók voltak, és a merénylet kitervelője Oszama bin Laden volt, ennek alapján követelték az al-Kaida vezetőinek kiadatását. Amikor ezt a tálibok megtagadták, akkor a tálibánellenes afgán mozgalmakkal kapcsolatot keresve megpróbálták a tálibokat megfosztani a hatalmuktól, hamarosan azonban a talibánellenes mozgalmaknak nyújtott segítség önálló hadműveletté szélesedett, amely a jól hangzó „tartós szabadság hadművelet” nevet kapta, és rá is szolgált a nevére, mert csakugyan tartóssá vált.

A Pentagon vezetői, a szovjet tapasztalatokból kiindulva, ugyan nagyon tartottak az elhúzódó megszállástól, a végén mégsem tudták elkerülni, mert gyakorlatilag ugyanúgy jártak, mint a szovjetek, a kezdeti sikerek után a lakosság jelentős része a megszállóknak tekintett erők ellen fordult, és nem sikerült stabilizálni az ország helyzetét. Még Oszama bin Ladent is csak tízévi eredménytelen kutatás után – árulás nyomán – sikerült likvidálni. A sajátos afgán viszonyok jellemzésére érdemes megjegyezni, hogy a keresés azért tartott olyan soká, mert az al-Kaida vezetőjét éppen azok a katonák bujtatták, akik elvben az amerikaiak szövetségesei voltak.

Előzetes becslések szerint az afganisztáni háború – amely Amerika eddigi leghosszabb háborúja volt – mintegy 2000 milliárd dollárba került, az amerikai veszteség mintegy hatezer fő, a NATO-veszteség 1150 körül, ebből hét magyar. Az afgán kormányerők mintegy 66 ezer, a talibánok 51 ezer fő veszteséget szenvedtek, és a polgári áldozatok száma 47 ezer.

A háború jelenlegi kaotikus befejezését, ami nem alaptalanul a vietnami háború végnapjaira emlékeztet, most a liberális sajtó az amerikai elnök, Joe Biden nyakába akarja varrni, holott ez a kudarc nem a mostani amerikai elnök, nem is Amerika, hanem az egész nyugati liberális elit kudarca. Ez a liberális elit az ismételt keserű leckék ellenére nem akarja megtanulni, hogy saját értékrendjét nem lehet más kultúrákra rákényszeríteni.

Azok az erő hatására úgy tesznek, mintha együttműködnének, abban a pillanatban azonban, ahogy a kényszer gyengül, visszatérnek a saját, hosszú évszázadok alatt kialakult szokásaikból, kultúrájukból következő viselkedési formáikhoz. Ezzel magyarázható, hogy mind a szovjet, mind az amerikai kivonuláskor az általuk támogatott kormányhadsereg azonnal felbomlott. Ha Reagan elnök annak idején a Szovjetuniót afganisztáni beavatkozása miatt a gonosz birodalmának nevezte, ugyanezen ok miatt a Nyugatot az ostobaság birodalmának lehetne nevezni, mert nemhogy a mások, de a saját kudarcaiból sem tanul.

Az Európai Uniónak is – különösen most, hogy vita folyik Európa jövőjéről, és annak egyik fő kérdéscsoportja Európa helyzete a világban – végig kell gondolnia, hogy milyen kül- és biztonságpolitikát kell folytatnia a jövőben, hogy saját érdekeit megvédje.

A jelenleg érvényes Lisszaboni Szerződés szerint az unió kül- és biztonságpolitikáját a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok és alapvető szabadságok, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az egyenlőség és a szolidaritás elvei kell hogy vezéreljék, vagyis hogy ezen a címen bármely más ország belügyeibe beavatkozhasson, ha ezt az unió – demokratikusan el nem számoltatható – vezetése úgy gondolja.

Mivel, mondjuk, Lengyelországnak teljesen más külpolitikai érdekei és biztonsági igényei vannak, mint Olaszországnak vagy Németországnak, nem csoda, hogy azt a régóta hangoztatott elvet, hogy az unió külpolitikai kérdésekben egyhangúlag beszéljen, sohasem sikerült megvalósítani. Az Európai Unió eddig sokkal inkább kiszolgálta az amerikai mély állam külpolitikáját, mintsem hogy a sajátját valósította volna meg, erre példa az iraki háború, a Líbia ellen folytatott támadás és az éppen befejeződő afgán háborúban való részvétel.

Mindegyik esetben fel lehet tenni a kérdést, hogy tulajdonképpen miért? A Kadhafi elleni akció még egy hatalmas öngól is volt, mert ránk szabadította az afrikai migránsokat, akiket ráadásul olyan szervezetek hoznak át Európába, amelyeket uniós országok különböző alapjai és Norvégia finanszíroz.

Valamikor, még az ötvenes-hatvanas évek hárompólusú világában (kommunista tömb, Amerika és szövetségesei, valamint az el nem kötelezettek) széles körű elfogadottságot nyert a békés egymás mellett élés öt alapelve, amelyet Kína és India dolgozott ki egy aktuális vitájuk megoldása során.

Az elvekből a legfontosabb az egymás területi integritásának és szuverenitásának tiszteletben tartása és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás. Az Európai Unió is sokkal jobban járna, és az egyes országok között sokkal nagyobb összhangot lehetne elérni, ha ezeket a szempontokat venné alapul, nem pedig a homályos tartalmú „értékek” másokon történő számonkérését. Ekkor talán az ostobaság birodalmából is ki lehetne törni. 

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)

Kapcsolódó írásaink

Kelemen András

Kelemen András

Otthon és társbérlet

ĀAz idei augusztus 20-i nagy ünnepség sodró erejét csak fokozta, hogy tavaly mindez elmaradt a járvány tombolása miatt

Őry Mariann

Őry Mariann

Csődtömeg

ĀEurópa és benne Magyarország forró őszre készülhet. Minden eddiginél durvább támadások és beavatkozási kísérletek várnak az országra, miközben Brüsszel egy újabb válságba botorkál