Hisztérikus honvágy

Ha volt „Lukács-óvoda”, „Lukács-iskola”, lennie kell Lukács-akadémiának is. A névadó alapfogalmai közül néhányat cserélni kellett, de sohasem ez a lényeg, hanem a gondolatmenet, az észjárás, a logika. Engem is ez az észjárás foglalkoztat. Nem a hibáit részben belátó, emberi felismeréseket tévő Lukácsé, hanem a fénykorát élőé, az őszinte agresszoré. Mert a Lukács-akadémián is ide nyúlnak vissza, innen merítenek ihletet.

Az nyilvánvaló, hogy a proletariátus diktatúrájának terminus technicusával mint az „összesség” megtestesítőjével ma már nem lehet „dolgozni”. Nem lehetett volna 1918–19-ben sem, de ez más kérdés. Mert hogyan is avulhat el valami, aminek sohasem volt létjogosultsága? És mégis elavult. Mivel a Lukács-akadémián a nemzet kifejezés szóba se jöhet, az „összesség” valahogyan ellégiesül, sajátosan értelmezett jogok, szabadságok, szabálytalanságok, devianciák, anarchia és intolerancia, multikulturalizmus, globalizmus kevercsévé válik.

Ideológiává, amely már koránt sem gátolni kívánja a kizárólagos befolyást és uralmat a társadalomban, hanem maga törekszik erre a kizárólagosságra. Szó sincs már arról, hogy magunk dönthetnénk – a megbélyegzés, „megbüntetés” veszélye nélkül – arról, milyen kulturális mintával azonosulunk, hogyan éljük életünket. Ez az ideológia mostanában leginkább a mindenre „nyitott társadalom” kifejezés formájában jelenik meg a közbeszédben. Már a szóhasználat is ügyes: mégse állhatunk ellen a „zárt társadalmat” éltetve mi, akik a szabadság és a jog, a nemzeti sokszínűség pártján állunk.

Most még a „nyitott társadalom” offenzív, veszélyes szakaszában vagyunk, amikor sokak számára nem világos, valójában mire is megy ki a játék. Sok vonzó igény is elhangzik, jogos kritika, miként elhangzott a kommunisták részéről is nálunk a Károlyi-féle Népköztársaság idején vagy az 1945 utáni két-három évben.

Hasonlóság van abban is, hogy Nyugat-Európa hagyományos értékrendje válságba került, bizonytalanság uralkodik, a demokrácia intézményrendszere maga is kihívásokkal küzd, az utcákon tömegek ordítoznak, szélsőséges gondolatok foglalják el azoknak az eszméknek és eszményeknek a helyét, amelyekért nem állnak ki hívei, akár félelemből, közönyből, anyagi érdekből, nihilizmusból vagy csak kényelemből. Mi itt, Közép-Európában még hiszünk abban, hogy elkerülhető a „nyílt társadalom” nyílt diktatúrája. Folyamatában és többször is láttuk a jó szándékúak rosszakaró balekké válását, a gondolatok szabadságának kizárólagos igényű ideológiává merevedését.

Bőrünkön tapasztaltuk először 1919-ben, aztán 1949-ben. A cél ma is ugyanaz: a modern Tanácsköztársaság, a világállam, amelyben legfeljebb egy alávetett tartomány lehetünk. És ezt nem szeretnénk, mint ahogy azt sem, hogy nyugati testvéreink egy napon arra ébredjenek, hogy az „összesség” érdekében és a „nyíltság” jegyében megvalósuljon a totális diktatúra. Tudom, hogy csak ideiglenesen lehetne sikeres ez a kísérlet, de nagyon sokba kerülne. Egy szép álom, a demokrácia – a népuralom álma – veszne oda talán mindörökre. De lehet, hogy egy-két nemzedék is.

Tán azt hiszik a nagyokos politikusok az EU és az Egyesült Államok ezernyi hivatalában, hogy majd ők kezelik a folyamatokat. Talán azt hiszik a milliomosok és milliomosfiak, hogy majd ők kordában tartják a szélsőségeket, a kinövéseket lenyesegetik. Talán azt hiszi az értelmiség, a filozófus, a tanár, hogy vezetni, irányítani tudja az elszabadult ösztönvilágot. Nagy tévedés!

Lesz idő rá, hogy az alulról jövők, a mindent kockáztatók, a „bármire készek”, a mindenre hajlandóak, a mindenben a legszélső egoizmusig eljutók diktáljanak. Nem lesz értelme a többségnek, kisebbségnek: az önjelöltek tobzódása tesz lehetetlenné minden érvet. A Lukács-akadémián úgy tanítják, hogy lényegtelen a többség akarata, lényegtelen a kisebbségé is. A döntés azoké, akik a „nyitott társadalom” globalista összességének érdekét helyesen ismerik fel.

(Megvilágosodtak.) Nekik van joguk vezetni, ha kell a „többségi brutalitással” szemben is. Márpedig a többséggel szemben csak erőszakkal (terrorral) és megtévesztéssel (propagandával) lehet vezetni. E logikában a nemzeti érdek pusztán egy csoportérdek, vagyis semmis az elvont összességgel szemben.

A „megvilágosodottak” abban is következetesek, hogy várják, szinte kívánják, hogy ne simán menjen végbe a nagy fordulat. Veszedelmet akarnak, mert az hasznos. Ami rémisztő: nem filozófiai, történelmi tanulmányaik révén jutottak ide, inkább ösztöneikből. Mert a vér összekovácsolja a heterogén világmegváltókat. Nem elég a gyűlölet, veszélyben megélt összetartás is kell. S ha nincs ilyen helyzet, teremteni szükséges.

Alkalmat adni az áldozatkészség, az elszántság bizonyítására. Minimum abban, hogy a leszámoláshoz cinkosként asszisztáljon, aki erre még hajlandó. Mennyi bajt okozott ez a mentalitás az emberiségnek! Mert az elszántságot mindig mások kárára bizonyítják: tizedeltetnek, kivégeztetnek, besúgnak, feljelentenek, lágerbe zárnak, kitelepítenek, meghurcolnak vagy csak szimplán agyonvernek. Igaz, akkor ilyen bátrak, amikor mögöttük a terror gépezete.

Érvelniük nem kell, hiszen nyilvánvaló, hogy az összesség (ne aprózzuk el: az emberiség) érdekeit ők ismerték fel, senki másnak nem lehet igaza. Mielőtt nekem szegeznék, hogy a „megvilágosodás” kizárólagosságának kísértésébe sokan belezavarodtak már, nem árt leszögezni, hogy a zavar mindig azért állt elő, mert eltértek a szeretet és a szabadság parancsától.

A világmegváltás sohasem megy könnyen. Ahogy a világi hatalom a kezükbe kerül, azonnal megindul a csoportok, személyek közti küzdelem a legfőbb hatalomért. Logikus ez, mert ilyen rendszerben csak a legeslegfőbb hatalom birtokosai lehetnek biztonságban. Ebből fakad, hogy aki végül elvergődik erre a posztra, betegesen paranoiás lesz. S ez az érzés átragad a társadalomra is. Szinte megbénul. Olyan hatékonysággal semmiféle politikai mozgalom nem irtotta önmagát, mint a kommunista. Ez szükséges ahhoz, hogy a „más gondolkodásúakat” is a legnagyobb hatékonysággal irthassa. Ne tessék ezt összemosni a „forradalom felfalja gyermekeit” közhellyel, mert itt forradalomról szó sincs.

Marx, Lenin, Lukács – mint az akkori és későbbi „óvodáiknak, iskoláiknak és akadémiáiknak” megvilágosodottjai – politikusok. Kaptak kritikát. Lukács népbiztos volt 1919-ben, valódi hatalma volt. Kéri Pál azt írta Lukács népbiztosról, hogy „a pesti milliomosfiak elég gyakori, maga se tudja, mi után való hisztériás honvágyából a forradalmi kommunizmusban megtisztult”. Csettinthetünk: „a naponta megtisztuló spontán milliomosfiak hisztérikus honvágya”! Aktuális.

Kéri és a kritikának helyet adó Göndör Ferenc – egyébként sajtófődirektor - az akkori „Lukács-bölcsőde” (ilyen is volt) tollnokai szerint hirtelen ellenforradalmárok lettek, akiknek halvány sejtelmük sincs a szocializmusról, marxizmusról. Háborús uszítók, ideológiai rabszolgák, beteges nyárspolgárok, irigykedők, rosszhiszeműek, gerinctelenek. A megbélyegzésben már 1919-ben Révai József eminens „bölcsődés” járt az élen.

Göndör lapját betiltották, de Kéri és Göndör is életben maradhatott. Talán mert Kérinek érdemei voltak Tisza István meggyilkolásában. Göndör felesége Pogány József népbiztos testvére volt. Az is érdem. Kéri is, Pogány is kulcsszerepet játszott a kommunista puccsban és Tisza meggyilkolásában. Pogányt Sztálin végeztette ki, Kérit is halálra ítélték, de időben meglépett. Ez vár a „nyitott társadalom” elméletét kicsit is komolyan vevőkre is, ha nem állnak be majd sorba. Lukácsot Rudas László, Horváth Márton szellemi terroristák is kritizálták.

A Lukács-akadémián viszont félreérthették azt a tételt, hogy bizonyos nívó alatti emberek kritikája valójában dicséret. Hogy Lukács tényleg belátta-e, hogy terrorral harcolni a terror nélküli életért értelmetlen, nem tudom. Szellemi utódainál erős kétségeim vannak e felől. „Mindenre” nem lehetünk nyitottak, legfeljebb a mindenségre, ami bizonyosan emberi, tiszta és áldott.

(A szerző történész)