Összeomlás után

Mindez nem sok jót ígér a térség államai számára, amelyek éppen azért léptek be a NATO-ba, hogy a kollektív védelmi rendszer és Amerika ernyője alatt bármilyen konfliktus esetén szavatolva legyen a szuverenitásuk. Afganisztán eleste után a térségünkre leselkedő veszélyek közül legtöbbször a nyugat-balkáni útvonalon esetleg érkező több milliós migránsáradatot és a terrorizmus ezzel járó európai fellángolását említik, amely a koronavírus negyedik hullámának terjedésével együtt több mint komoly biztonsági kockázatot jelent az európai stabilitásra.

Van azonban ennél egy, a Szovjetunió összeomlása óta hol nyíltan, hol pedig lopakodó módon jelentkező másik rizikófaktor is a térségben. A modern Oroszország becsapva és kisemmizve érzi magát azok után, hogy George Bush amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet állami és pártvezető 1989-ben megtartott máltai csúcstalálkozóján megállapodott: Moszkva nem akadályozza meg a kelet-európai társadalmi átalakulásokat, cserébe Washington nem terjeszti ki befolyását a térségre. Az egyezség azonban dugába dőlt, a régió három nyugat-balkáni ország és Moldva kivételével belépett a NATO-ba, miközben Ukrajna is kicsúszott a Kreml érdekszférájából.

Ezeket a folyamatokat Moszkva próbatételnek tekintette. Először 1990-ben, fegyveres konfliktus után Transznisztria – orosz segítséggel – elszakadt Moldovától, majd jött az öt évig tartó délszláv háború, ezt követően pedig 2014-ben katonai összecsapások után, a főleg orosz ajkú délkelet-ukrajnai Donyec-medence vált ki Ukrajnából, a Krím-félsziget pedig Oroszországhoz került.

Mindezekre a kihívásokra a NATO tagállamai különböző módon reagáltak, közös viszonyulási pontokat – elsősorban Oroszország térnyerésére – a szervezet nem tudott kialakítani, ez alighanem feszültségeket okozhat a nyugati védelmi rendszeren belül. A Kremlhez fűződő kapcsolat milyensége viszont olyan geopolitikai kulcskérdés, amelynek megválaszolása megkerülhetetlen.

Így aztán az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg Magyarország pragmatikus jó viszonyt tart fenn Moszkvával, addig a másik póluson Románia már elég messzire ment oroszfóbiájának felépítésében. Bukarestet többek között az idegesíti, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök folyamatosan letöri a Moldovával való egyesülési ambícióit. Moszkva pedig, miután Románia közepes hatótávolságú amerikai rakétákat fogadott be, bábkormánynak tekinti a bukaresti vezetést. A tavaly életbe lépett és 2024-ig hatályos román nemzetvédelmi stratégia hangsúlyosan említi az Oroszországgal összefüggésbe hozható fenyegetéseket.

„Ez akár hadüzenetnek is felfogható” – mondta egy romániai kommentelő. Hazánk is megkapta a magáét. Név szerint ugyan nem kerültünk a bukaresti feketelistára, de a dokumentum úgy fogalmaz, hogy Kelet-Európában az utóbbi években az úgynevezett illiberális kísértés továbbra is regionális veszélyt jelent. Ez sem mindennapi jelenség, mert alig találunk példát arra, hogy egy NATO-tagállam valamelyik szövetségesét, még ha burkolt formában is, de veszélyforrásnak tüntesse fel.

Az afganisztáni összeomlás és a nyugati katonai szövetség belső feszültségei válaszokat követelnek. Talán nem véletlen, hogy a brüsszeli NATO-főhadiszállásról is új megfogalmazások érkeznek, amelyek a szervezet alapításkor megfogalmazott céljaihoz való visszatérést sürgetik, vagyis a demokráciaexport helyett valóban a védelemre kellene összpontosítani.

(A szerző lapszerkesztő)