Boros Imre

Vélemény és vita

Afganisztán egy civil szemével – Végleg elveszett illúziók

Az Afganisztánban a közelmúltban történt aggasztó jelenségek indokolttá, felettébb szükségessé teszik, hogy a tőlünk földrajzilag nagyon távol fekvő ország ügyeit nemzetközi megvilágításba helyezzük, és a ránk vonatkozó tanulságokat mihamarább összegezzük

Ez annál is inkább indokolt, mert a megelőző két évszázadban és napjainkban is a távoli ország sorozatban keltette fel a világ nagyhatalmainak érdeklődését egészen odáig, hogy többször is megszállták.

A sort még a 19. század elején, Napóleon birodalmi terjeszkedésének megakadályozása után a vitathatatlanul elsőrangú világbirodalmi Anglia nyitotta meg. A megszállás jórészt azzal volt magyarázható, hogy a közelben kiépült brit birodalmi birtokok körül nyugalmat akartak. India – ami abban a korban magába foglalta Pakisztánt és a mai Bangladest is – túl értékes volt az angoloknak, hogy a szomszédból bárminemű zavar beszivárogjon. Teljes gyarmati alávetettséget az angolok azonban soha nem tudtak elérni, végül a 19. század végén fel is adták próbálkozásaikat.

Időközben a napóleoni háború főerejét képező Oroszország is erősen érdeklődött, de az 1917-es kommunista hatalomátvétel egy időre elnapolta az érdeklődést. Katonai lépésre csak a Szovjetunió részéről került sor 1979-ben, de az angolokhoz hasonlóan a szovjeteknek is dolguk végezetlenül kellet távozniuk.

A harmadik világbirodalmi vállalkozást az Egyesült Államok bonyolította le, aminek tragikus végjátéka éppen a napokban zajlik. A katonai bevonulást a terrorizmus elleni küzdelemmel indokolták, közvetlen okaként a World Trade Center ikertornyainak lerombolását jelölték meg. A fő felelősnek mondott al Kaida-vezér már régen nem él, mégis évekbe telt, amíg a megszálló amerikai csapatok a távozás útjára léptek.

Felettébb érdekes lett volna hallgatni Bin Laden képzeletbeli bírósági vallomását hasonlóképpen a hajdani jugoszláv elnök, Milosevic-éhez. Afganisztánt és a hajdani Jugoszláviát is jócskán el kívánták látni exportdemokráciával. Sajnos egyikük sem került bíróság elé, Milosevic a vizsgálati fogságban halt meg, a fegyvertelen, védekezésre képtelen Bin Ladennel pedig
a kommandósok sortüze végzett bírósági számonkérés helyett. Ha az érintett vezetők megnyilatkozhattak volna, a történetek valószínűleg értékes adalékokkal egészültek volna ki.

Ideje az afgán múlt felidézését abbahagyni, mert a jelen sokkal izgalmasabb, és nagyon sok tanulságot rejteget. Meg kell találni a válaszokat a kesze-kusza történésekre, ami az afganisztáni katonai kivonulást és az utána történteket illeti. Érdemes azonnal megjegyezni, hogy az afganisztáni történet nem egyedül az Egyesült Államok, mint világhatalom ügye, hanem hivatalosan is a világ legerősebb, több nemzetet is magába foglaló szervezetének, a NATO-nak az ügyéről van szó, amelynek mi is tagjai vagyunk.

Ezért nem vagyunk az ügy puszta szemlélői, hanem inkább a kudarc társelszenvedői. Ezért semmiképpen nem tekinthetjük magunkat előkelő kívülállónak több szempontból sem, hiszen NATO-tagként mi is állomásoztattunk ott csapaterőket. (Még a semleges osztrákok is.) Az Afganisztánban történtek tehát a liberális demokráciát magáénak tudó Nyugat közös ügye, akkor is, ha méretes kudarc. Ma egyértelműen kudarcról beszélhetünk, kár szépíteni a történteket. Rögzíteni szeretném, hogy eszem ágában sincs magamat katonai szakértőként feltüntetni. Az egyéves sorkatonai szolgálat, amit érettségi után, az egyetemi tanulmányok előtt eltöltöttem, erre semmiképpen nem jogosít fel. Felvetéseim tipikusan civil jellegűek, azt fogják tükrözni, amit egy átlag civil az ügyekről gondol.

Az afganisztáni kivonulást még Trump elnök idején határozták el. Ő azt az elvet vallotta, hogy mindenekelőtt az amerikaiak ügyeit szolgálja (America First). Ebbe nem férnek bele az amerikaiak érdekeitől távol álló katonai kalandok. Ezért született meg a döntés a kivonulásról, és Trump hivatali ideje alatt újabb külföldi katonai kaland sem indult. Megnyugvással vettem tudomásul, hogy a vitatott körülmények között az elnöki székbe került demokrata elnök szintén igent mondott a kivonulásra.

Eddig minden szép és jó, azt is mondhatnánk, mint annak idején Ferenc József császár az egyik nálunk tett látogatása alkalmával mondott: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.” Az Afganisztánban történtek kapcsán ezt végképpen nem mondhatom, inkább ennek az ellenkezőjét, nagyon is meg vagyok döbbenve, és még alaposan meg is szeppentem. A nyugatias létformába vetett hitem maradéka is romokban hever. Civil ésszel azt gondolom, hogy egy katonai kivonuláskor (visszavonuláskor) először azokat kell menteni, akik veszélybe kerülnének kivonulásunk után, de a mi barátaink.

Őket biztonságos helyekre menekítjük. Utána következik a haditechnika kimenekítése, nehogy az ellenérdekű felek kezére kerüljön. Azokat a darabokat, amelyek már nem képeznek harci értéket, mert sérültek, elromlottak, azokat sem hagyjuk egyszerűen ott, hanem megfosztjuk a rekonstruálhatóságuk állapotától, gyakorlatilag recyclingállapotban maradnak hátra. Végül távozik a csapaterő. Én civilként így gondolom. Valami ilyesfélét hangoztatott a hajdani elnök, Trump is a kivonulást bírálva. Ezt kellett volna tenni, ha ez szimpla amerikai ügy lett volna.

Viszont NATO-ügy volt, a szövetségesek meghatározott feladatokat hajtottak végre, elvileg koordinált módon. Valaki közülük – vélhetően az amerikaiak – a hírszerzés feladatait is ellátta. Két lehetőség van: vagy a szuper technika ellenére rosszul végezték feladataikat, vagy – ami rosszabb, és gondolni sem merek rá – szándékosan nem adták tudtára partnereiknek, hogy mi a várható fejlemény. Így a fegyvertársakat elütötték a lehetőségtől, hogy időben megtegyék a kivonuláshoz szükséges előkészületeket.

Az már ennél is súlyosabb, hogy hová lett az afgán hadsereg? A vélelem ugyanis az volt, hogy a kivonulás után az afgán baráti kormány tovább működik, és a hadsereg szavatolja a biztonságot. A hadsereg felállítására, kiképzésére és fenntartására ugyanis dollár százmilliárdok mentek el. Amikor a tálibok a villámgyors nyomulásukat szinte puszta gyalogsági fegyverekkel elindították, az afgán hadsereg tábornokostul, katonástul felszívódott, szinte még egy puskalövés sem dördült el.

Két lehetséges magyarázat van. Az egyik szerint a sereg inkább csak papíron létezett, mintegy Patyomkin-jelenségként, noha a költségeket erre elszámolták. Ez ugye a liberális demokrata nyugati berendezkedéstől hangoztatottak alapján „merőben idegen” jelenség lenne, vagy talán mégsem? A másik lehetséges magyarázat szerint pedig azért állt be mintegy háromszázezer életerős afgán a seregbe, mert addig is van ruhájuk, élelmezésük, némi zsoldjuk, és ha kell, majd köddé vállnak, és esetleg beállnak a tálibok közé. Utóbbi esetben ismét csak hol volt a hírszerzés?

Végül a pánikszerű menekülésről. Egyetlen lehetőség volt a gyors menekülésre, a kabuli reptér, mert a határokat már rég a tálibok őrizték. A repülőtérre vezető utakat az utolsó kimenekítendő távozásáig fegyverrel biztosítani kellett volna, de még az amerikaiak részére sem biztosították. Futott, ki, merre látott… Sajátjaik és afgán támogatóik is több ezres tömegben maradtak pácban. Napóleon 1812-es visszavonulása a pusztítóan dermesztő orosz télből valamivel szervezettebb volt. A franciák is nagyon harcias ellenfél elől menekültek, míg Amerika – legalább is elvileg – egy baráti országot és kormányt hagyott hátra.

Utoljára marad, hogy az afgán ügyből levonjuk a szigorúan ránk vonatokozó tanulságokat, mindenek előtt azt, ami a biztonságunkra vonatkozik. Ismét beigazolódott az évszázados történelmi tapasztalat: csak magunkra számíthatunk. A török elleni küzdelemben Hunyadi Jánost mind az oláhok (akkor még így hívták őket), mind a szerb despota döntő helyzetben hagyta cserben. Legutóbb a covid kapcsán, ha nem lettünk volna észnél, és a hazai bomlasztó ellenzékre hallgatunk volna, saját megoldások híján ugyancsak pórul jártunk volna. Most csak az arcátlan kritikákat kell elviselni. Szép dolog a NATO-tagság, de éppen most tanulhattuk meg ismét a leckét, hogy mit is ér a szolidaritás, ha éppen szükség van rá. (NATO Alapokmány, 5. cikkely.) Ehelyett van az örök érvényű tanács: Segíts magadon, és az Úristen is megsegít.

Bizony nagy szükség van a teljes körű védelmi képességekre, nem csak egyes katonai képességekre. Ebbe beleértendő a felszerelések és a hadi anyagok lehető legnagyobb részének hazai előállítása ugyanúgy, mint a mainál sokkal kiterjedtebb honvédelmi képzés. Van tanulság európai kitekintésben is bőven. (Tony Blair ugyan közepesen demensnek nevezte az amerikai elnököt, nem mondott túl sokat, sem újat, csak a fokon lehet vita.) Mit szűr le az egészből Európa és külön az Európai Unió bürokráciája? Von der Leyen szerint ismét be kell fogadnunk töménytelen mennyiségű migránst. Ez lenne az EU hangja.

Kurz osztrák kancellárnak elege van belőlük. A migráció újabb várható hullámával érintett országok (Irán, Törökország, Görögország) határkerítés építésébe kezdett. Döntő kérdés, hogy miként hat ez a közelgő német választásokra. Folytatódik-e a merkeli kettős beszéd, vagy trendváltás lesz? Nagy kérdés az, hogy miként éli meg Amerika az ügyet. A kommunista jeleket mutató balliberális mantra magasabb sebességi fokozatba kapcsol, vagy éppen ellenkezőleg: leáll, vagy legalább mérséklődik? Miként folyik majd ott a migránsok befogadása és állampolgárrá avanzsálása? Az is kérdés, hogy a nyugati világot uraló pénzhatalom változatlanul Amerikában érzi-e nagyobb biztonságban magát, vagy átteszi a székhelyét Európába? Unatkozni nem fogunk, az már biztos.

(A szerző közgazdász)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Az összetartozók

ĀFricska. Mindenki aláír mindenkinek, az idős, látványosan sértett professzor a teljesen dologtalan, múlt nélküli, ifjú romkocsmabölcselőnek, és fordítva

G. Fehér Péter

G. Fehér Péter

Összeomlás után

ĀNem fogunk bennetek megvédeni! Ez a NATO drámai üzenete a védelmi szervezet európai tagjainak, ezen belül is Közép- és Kelet-Európának az amerikaiak által vezetett nyugati szövetség afganisztáni összeomlása után