Deme Katalin

Vélemény és vita

Volt egyszer egy szép dán–magyar együttélés

Csikorgó hidegben, 1956 novembere végén 1400 magyar menekült érkezett Dániába Bécsből a dán Vöröskereszt önkéntesei kíséretében

A Danica-expresszt, amely a menekülteket szállította, a dán oldalon lelkesen üdvözlő tömegek fogadták. Az vasúti mikrofonokból Brahms Magyar táncai hangzottak, az érkezetteket virágokkal, süteménnyel, meleg teával, téli ruhákkal, ajándékokkal árasztották el. De a hazájukat elhagyni kényszerülő magyarok számára még talán ennél is fontosabb volt az az őszinte szolidaritás, amellyel őket nemcsak mint menekülteket, de mint egy, a szabadságáért küzdő nép üldözötteit is fogadták.

Jegyezzük meg, hogy Dánia 1951-ben elsők közt írta alá az ENSZ Menekültügyi egyezményét, amely a második világháború után fontos intézményi keretet jelentett az ország nemzetközi elfogadása szempontjából. A hitleri Németországnak magát ellenállás nélkül megadó és buzgón kiszolgáló Dánia ugyanis annak köszönhetően kerülte ki, hogy a háború után a Harmadik Birodalom szövetségesei között ültessék a büntetőpadra, hogy 1943-ban sikerült lakossági összefogással 7000 zsidó állampolgárát evakuálnia a neutrális Svédországba a deportálások elől.

Ne mélyedjünk most bele ennek a vitatott történelmi eseménynek a szétszálazásába, tény, hogy a dicséretes tett nem lett volna véghezvihető, ha a megszállók ugyanolyan kíméletlen megtorlásokat gyakoroltak volna a dánokon, mint ahogy ezt tették a hitleri Németország fennhatósága alá vont, egyéb területeken.

Témánk szempontjából az a fontos, hogy a humanitárius kishatalom imázsa Dániával az elmúlt évtizedekben elválaszthatatlanul összeforrott, és egy szinte kritikán felül álló, erkölcsi hangadó státuszába helyezte a kis skandináv államot. Az 1945 utáni terhelt történelmi lelkiismeretét Dánia tehát azzal is orvosolta, hogy alapkötelezettségeit meghaladón küldetést vállalt nemzetközi humanitárius szervezetekben.

Ezt az igyekezet az 1980-as évektől egy ideológiai alapra épülő bevándorláspolitika váltotta fel, amely a nagylelkű jóléti társadalomból a bevándorló társadalom felé való eltolódás első jele volt. A finnyásnak egyébként sem mondható dán pragmatizmust felváltotta tehát egy ambiciózus feltörekvés nemzetközi politikai színterekre, amelyet a gazdasági haszon mellett az erősödő Nyílt Társadalmak erkölcsi kriptovalutájával is akkreditáltak.

De mi is történt az 1956-os menekültekkel, és hogy alakultak tovább a dán-magyar kapcsolatok Dánián belül, illetve a két ország közti viszonyban? Az 1400 menekültből 1959-ig mintegy 800-an maradtak Dániában. A többiek vagy folyatták exodusukat nyugat, leginkább az Egyesült Államok felé, vagy a hazatérést választották.

Azok, akik maradtak, rendkívül gyorsan alkalmazkodtak az új körülményekhez, és hiányos nyelvtudásuk ellenére is rövid időn belül önellátók lettek. Az 1956-ban létesített 16 menekülttábor két év elteltével felesleges lett. 1959-re a magyarok csupán tizenegy százaléka nem talált munkát, ami pontosan megfelelt a többségi társadalom akkori munkanélküliségi rátájának. A magyarok munkakedve eleinte ugyan féltékenységet váltott ki a dánokból, de ahogy megtanulták, hogy hajszálpontosan csak annyit kell dolgozni, amennyit a norma előír, a kapcsolatok rendeződtek.

Az 1956-os magyar menekülthullám a dánok szemében a sikeres integráció szállóigéjévé lett, bár valójában egy tudatos nyelvi és társadalmi beolvadás történt, amely magába foglalta azt a szomorú tényt is, hogy a gyerekek és unokák generációjának már nincs magyar kötődése.

Bár az 56-os magyar menekültek túlnyomóan iparosok és kézművesek voltak, így is feltűnt köztük több olyan kiemelkedő személyiség, aki ismertté vált a dán köztudatban. Közéjük tartozik Eszterhás Péter, kitűnő magyar-dán műfordító, Vető Tamás zongoraművész és karmester, vagy az ismert ügyvéd és a konzervatív véleménykutató-központ, a CEPOS alapítója, Németh Károly.

A dán-magyar történelmi szimbiózis 2010 óta folyamatban levő ideológiai aláaknázását nem tartom taglalásra érdemesnek, hiszen a kiváltó okok jól ismertek a Magyar Hírlap olvasói előtt is. Hogy a világjárvány kitörése óta ezek a kapcsolatok már csak hörögve agonizálnak köszönhetően liberális EP-képviselőink médiakampányainak, szintén nem újdonság az olvasók számára.

Mégis megemlítenék egy jelenséget, amely ellen fel kell emelnünk szavunkat. A politikai ellenvélemény agresszív és főleg színvonaltalan megnyilvánulásairól van szó, amelyek nemcsak a megszólalókra, de általános civilizációs előremenetelünkre is sötét árnyat vetnek. Utóbb a koppenhágai Pride-on lépett fel egy magyar LMBTQ-aktivista, név szerint Radványi Viktória, aki személyesen Dániába utazva hívta fel a dán közönség figyelmét a magyarországi LMBTQ-kisebbség bántalmazásaira, idézem: kiknek vére Orbán Viktor kezén szárad.

A Politiken, a legnagyobb dán napilap augusztus 14-en interjúvolta meg az, idézem:  egyik oldalon rövidre nyírt, másik oldalon hosszú hajú aktivistát, akinek közösségi segélykérelme futótűzként terjedt a szociális médiákon.

Ennek kapcsán kérném emberi jogvédő polgártársaimat, ha mindenképpen össze akarják zúzni a dánokban 1956 óta Magyarországról kialakult pozitív kép maradványait, azt legalább színvonalasan tegyék: dramatikus autodafén, mesteri szózaton vagy akár egy cáfolhatatlanul alátámasztott leleplezésen keresztül. Csak ne egy Radványi Viktória mikrofonból felerősített panasza legyen az a hattyúdal, amely megszabja abban a hatvanöt évvel ezelőtti fagyos novemberben kezdődött dán–magyar együttélés végkicsengését. 

(A szerző muzeológus)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Nyomás alatt Európa

ĀNagy feltűnést keltett a napokban a nemzetközi médiában egy 2010-es levél, amit a New York Post vett elő az amerikai West Point katonai akadémia terrorellenes központjának archívumából

Bogár László

Bogár László

Tálib és Góliát

ĀAz, hogy az afgán háború így ért véget, mindenkit megrendített. Érdemes emiatt ezt a történetet egy kicsit nagyobb távlatból szemügyre venni