Vélemény és vita
Eltört a szivárványzászló rúdja Kabulban
A nyugati civilizáció elvesztette életerejét. Mi lenne jelképesebb annál, mint az, hogy júniusban még a Pride-ot ünnepelte Amerika kabuli nagykövetsége, ma pedig a tálib barbárok elől menekülnek
Szerencsétlenek. A liberalizmus hitvallása, azaz a progresszió új vallássá vált. Erőszakos misszionáriusai pedig életükkel fizetnek. Egy új izmus szedi ma áldozatait – ki kell mondani, mielőtt nem késő.
Egy erős civilizációt nem lehet elpusztítani, addig marad fenn, míg belülről szét nem rohad. Míg a test nem válik erőtlenné, a lélek lanyhává, addig a határok is erősek maradnak. Míg van életerő, addig állnak a városok.
A keresztény kultúrán alapuló nyugati civilizáció a felvilágosodás után megtört, majd kettészakadt. Megszületett az új hiedelem: az egyén mindenek felett. Az individuum szabadsága előbbre való a természetes közösségeinknél, az egyén fontosabb, mint a nemzet, a család vagy bármelyik hitbéli közösség. Létre kell hozni a liberális demokráciákat, az azt alkotó egyéneknek pedig egyre több jogot kell biztosítani – állítja az új nyugati vallás, a progresszió.
Olyan együttélési forma kell, amiben mindent szabad, ami nincs tiltva. Sutba kell dobni a múltat, csak a jövő számít. Ezt a jövőt pedig az egész világon el kell adni. Azoknak is, akiknek nem kell. Ez történt Afganisztánban, és ennek tragikus következményeit látjuk ma.
Olyan, mintha szereplőként lépnénk be Madách művének, Az ember tragédiájának hatodik színébe. Róma, amelyhez a szerző instrukciója ennyi: alkony, később éj. Itt tényleg mindent szabad: féktelen szexualitás, szobordöntögetés, a hagyományok kigúnyolása.
Majd érkezik Péter apostol, és így figyelmeztet: „Te nyomorú faj! - gyáva nemzedék, / Míg a szerencse mosolyog feletted, / Mint napsugárban a légy, szemtelen, / Istent, erényt, gúnyolva taposó. / De hogyha a vész ajtódon kopog, / Ha Istennek hatalmas ujja érint, / Gyáván hunyász, rútul kétségb’eső. / Nem érzed-é, hogy az ég büntetése / Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül, / A város pusztul, durva idegen nép / Tiporja el arany vetésidet, / Szétbomlik a rend, senki sem parancsol / S szót nem fogad…”
Jérome Ferrari könyve az Intelem Róma bukásáról vagy Molnár Tamás írása az Én, Symmachus is ezt, az aggodalomra okot adó tragikus jövőképet tárja elénk. A történelem valóban ismételné önmagát? Minden út Rómába, ma pedig Róma sorsához vezetne? Persze, sokan és sokféleképpen temették már a Nyugatot, és még mindig áll… Még! Mindenesetre, aki úgy gondolja, jogosan vonható párhuzam a dekadens, hanyatló ókori Róma és a morálisan lepusztult Európa között, az tényleg nem áll messze a valóságtól.
A Nyugat afganisztáni jelenlétének kudarca azonban másra is rámutat. A demokráciaexport legújabb csődjét látjuk, a felsőbbrendűségből fakadó gőg bukását. A felvilágosodásban rejlő racionalitás és az ehhez kapcsolódó liberális szellemiség trónfosztását. A liberalizmus ugyanis átszövi a Nyugatot, „apostolai” pedig balgán hisznek benne, hogy minden ember jó és tanítható. Mondhatni, hogy naivan viszonyulnak a gonosszal szemben, amikor a progressziót és a határnélküliség „vallását” terjesztik szerte a világon.
Pedig határokra szükségünk van. A határok védik személyes és közösségi létünket. A határok segítenek különbséget tenni jó és rossz között. A határnélküliség eszméje azonban olyan ideológiává vált, ami az élet minden területére beszivárgott: lebontja a biztonságot nyújtó „falakat” a nemzetállamok, a felnőttek és a gyerekek, a férfiak és a nők, valamint a köz- és a magánszféra között. Ennek jelképe a Kabulban felállított szivárványzászló. Elhomályosulnak a földrajzi és jelképes határok, így identitásválság alakul ki – írja Frank Füredi Célkeresztben a határok című könyvében.
A valódi és jelképes határok mindig is lényeges kulturális hátteret szolgáltattak az alapvető erkölcsi különbségtételekhez: hogyan tudják megkülönböztetni a helyest a helytelentől, a jót a rossztól, a szakrálist a profántól. Egyben kijelölték azt is, hogy bizonyos dolgokban meddig szabad elmenni. Az erkölcsi határok emlékeztetik a közösség tagjait az elfogadható és az elfogadhatatlan magatartásformák közötti különbségre.
Továbbra is nagy kérdés azonban, hogy mit értünk az úgynevezett nyugati civilizáción? Mi az a szellemiség, ami egyben tartja. Mi az identitása? A keresztény kultúra vagy a felvilágosodás eszmeisége? A tradíció, a hagyomány, az életünket és a jogszabályokat átszövő transzcendens értékek? Vagy a felvilágosodás után életre kelt pogány kísértés, a szabadság mértéktelen hajszolása? A progresszió?
A kérdést most kell megválaszolnunk, mert Róma intő jel nekünk.
(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)
