Nagyboldogasszony

Jellemzően nem egy református témája a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe, egyáltalán a Mária-kultusz, kivéve ha a református nyírséginek születik, mert akkor teológiai csűrés-csavarásokon és felekezeti határokon túl, Máriapócs vonzásában belenő a Szűzanya tiszteletének hagyományába. Látta, megélte, a falusiaknak mennyire fontos, hogy egy évben legalább egyszer eljussanak a pócsi búcsúba, de nagyobb megpróbáltatások, életesemények idején, házasságkötéskor, gyermekek születése előtt is elzarándokoltak a Szűzanyához, és mi más is lehetne egy nyírségi öregember utolsó kívánsága, mint hogy egyszer még a csodatévő kép előtt leborulva kérhesse az Istenanya közbenjárását.

Vasárnap Pócson voltam, s a mise alatt eszembe jutottak a régi búcsúk, az ünneplő ruhában várakozók a nyírbátori vasútállomáson, a hosszú szerelvény, a zsúfolt, kopott kocsikban éneklő emberek, a gyerekként végtelen hosszúnak tűnő út a templomi zászlókkal vonuló sokaságban a vasútállomásról be a faluba, a nyüzsgő, kavargó tömeg a templom körül és a templom udvarán, a segítségért köszönetet mondó táblákkal teli hátsó kerítésfal, eszembe jutott, milyen monumentálisnak tűnt a bazilika nagynak nem mondható belseje az ikonosztázzal és az oldalhajóban aranydombormű közepén elhelyezett kegyképpel.

Azt olvastam Máriáról, ő a földkerekség legismertebb asszonya, a bibliai Éva, Kleopátra, Marilyn Monroe, Diana hercegnő együtt sem vetekedhetnek vele, az ő nevét találjuk legtöbbször a katolikus kalendáriu­mokban, övé a legtöbb ünnep, övé a legszebb tavaszi hónapunk, a május, Pünkösd hava. Mária a kötelék. Ég és föld között, meg az egymást követő nemzedékek között, ő, az ő tisztelete fűzi össze őket onnantól, hogy Szent István az Ő oltalmába ajánlotta Magyarországot.

Elég nyitott szemmel járnunk, s csak egy kicsit jelenkori világunk zajos és sokszor ostoba felszíne alá néznünk, hogy meglássuk, mennyire mélyen ivódott bele életünkbe, kultúránkba. Két évvel ezelőtt olvastam Száraz Miklós György írását az újpesti Egek Királynéja templomról, abban szerepelt a templom esperesének, Horváth Zoltánnak a Hogyan szólítsalak, Mária? című könyve, amelyben összegyűjtötte Mária összes nevét: ezerkétszáznyolcvanat.

Ha egy kicsit tágabban nézzük, a Mária-tisztelet egész Közép-Európa egyik lényeges, eleven vonása, hiszen Mariazelltől Csíksomlyóig, Częstochowától Medzsugorjéig számos helyre zarándokolnak az emberek a Szűzanya segítségéért, közbenjárásáért könyörögni. Mária mindig a népé volt és maradt, így természetes, hogy sokszor vált a szabadságküzdelmek jelképévé.

A pócsi kegykép – amelyet az 1696-os könnyezése után I. Lipót császár parancsára Bécsbe szállítottak – elvitele és vissza nem adása szerepel II. Rákóczi Ferenc 1703-ban írott, a magyar nemzetet ért jogtalanságokat összefoglaló száz pont egyikeként. A częstochowai Fekete Madonna képét I. Miklós orosz cár „a legveszélyesebb lengyel forradalmárnak” nyilvánította, és betiltotta a zarándoklatokat, de a kép volt az egyik szimbóluma a Szolidaritás mozgalomnak is.

Sok szó esik mostanában Európa útkereséséről, a keresztény kultúra védelméről. Ha van ennek a kontinenst átszövő, jól körvonalazható és megélhető aspektusa, az Mária tisztelete. Elég talán megemlíteni Fatimát vagy azt a francia szerzetest, aki elhatározta, beutazza a világot, és fényképet készít minden eredeti Mária-képről és szoborról, és tíz év és tízezer kép után még nem hagyta el Franciaországot.

Holnap lesz Nagyboldogasszony ünnepe, ami nekünk arról szól, hogy Magyarország Mária országa, és Mária a miénk. Ahogy egy másik kálvinista, Ady írta: „Ma egyszerübb, emberibb dolog, / Ma már tudom, hogy nem nagy csoda élni / Egy Mária, még hogyha pócsi is, / Pogányokkal is tudhat jól beszélni. // Mikor már minden hit-hur elszakadt / S az emberben a barátja se hisz már,/ Jön Mária s Pócsról a bucsusok, / Jön a szivünk, multunk és játszva visz már.”

Igen, Mária a szívünk és a múltunk, és ez az örökség jelenti az élhető, méltó jövőnket is.

(A szerző lapszerkesztő)