Osztogatók

Száz év után végre ki kell mondani azt is, hogy egyes vezetők és politikai erők méltatlannak bizonyultak a magyarsággal való együttélésre, de a történelmi erőviszonyok megengedik nekik azt, hogy továbbra is kontárkodjanak közösségeink által felhalmozott értékeinkkel, nyelvünkkel és kultúránkkal.

A politikai erőszak, amely megtiltja, hogy megemlékezzünk a múltról, vagy hogy saját nyelvünkön szólaljunk meg, az a szégyenteljes barbárság, amely „tibetizálná” közösségeinket egy más nyelvű és értékrendű közösség tömeges betelepítésével, az osztogatók öröksége. Azoké az osztogatóké, akik saját félresikerült nagyhatalmi játékaikat úgy akarták kompenzálni, hogy egy „igazságosabb” történelmi elrendezés jegyében, nagyvonalúan mások létterét, otthonát osztották szét.

Az utolsó évszázad megmutatta azt is, hogy ezzel kapcsolatban nemcsak hogy semmiféle kétely nem férkőzött a nagyhatalmi klub tudatába, de az önreflexió teljes hiányában, újra megismételnék ezt a romantikus nagyvonalúskodást, és osztogatnák mások hazáját. De a mai tudathasadásos osztogatók már nemcsak idegen, kollektív bűnösként lefestett nemzetek területeit adományoznák el, hanem a saját népeik által rájuk bízott országokat is két kézzel tékozolják a globális ideológiai piacok hazaárusai között.

Politikai vezetők határokon kifelé irányuló agressziója és erőfitogtatása általában a belső gyengeség és megosztottság jele. Ez, azt hiszem, tökéletesen jellemzi a mai nyugati országok helyzetét, amelyek vezetői szinte teljesen elvesztették az irányítást a társadalmi folyamatok felett, nem urai határaiknak, a törvényeket a lakosság egyre kisebb részével tudják betartatni, és országaik jövőjét egyre inkább politikai lobbiszervezetek és a média urai határozzák meg.

Ezt kompenzálnák az öntudatos, fegyelmezett nemzetek ellen indított lejáratással, vádaskodással és fenyegetéssel. A mai osztogatók felismerték annak előnyeit, hogy idegen népek ellen való uszítással legalább a következő választásokig el tudják terelni a figyelmet a saját országaikban uralkodó anarchiáról. Társadalmaikban vannak elegen, akik előtt jó színben tetszeleghetnének, ha országainkat megnyithatnák más, áldozatkultuszba burkolt népek előtt, amelyeken jó eséllyel épp ők gazdagodtak meg a múltban gyarmatosítókként.

A gond csak az, hogy kevés nép vesztette el a nyugati demokráciák igazságos történelmi ítélkezésébe vetett hitét annyira, mint mi, magyarok. A lengyelek is csak egy távoli második helyen állnak ebben. Tanultunk a múltból, és reflexszerűen felocsúdtunk öt-hat éve, amikor az osztogatók újra végkiárusítást akartak rendezni a régiónkban. Politikai kalandorok, akik a hatalomtól megrészegedve elfelejtették, hogy országaikat nem birtokolják, szavazóiktól csak megőrzésre kapták. A vezetésre ebből kifolyólag csakis addig jogosultak, amíg ezeket építik, és garantálni tudják polgáraik biztonságát.

Ennek ma az ellentéte zajlik. Akik saját népüket kiszolgáltatják erőszakos idegen betolakodóknak, nem vezetők, hanem bitorlók. Magyarország viszont nem árucikk, és mint a mesében, amelyben a királykisasszony a borsószemet húsz párnán keresztül is megérezte, a szolidaritás, európai értékek, diverzitás, Wilkommenskultur és más, tucatnyi, bitorolt erénybe burkolódzó politikai kalandorokban egy évszázados szomorú tapasztalatunk alapján ezúttal messziről felismertük a régi jó osztogatókat.

(A szerző újságíró)