Hajléktalanok és a többiek

Kicsit leegyszerűsítve a helyzetet úgy lehetne megfogalmazni, hogy a kormány tisztában van azzal, hogy nem elég vég nélkül önteni a pénzt a probléma megoldásába, de a szükséges rendészeti intézkedések terén hátrakötött kézzel kell keringeniük a probléma körül.

Mindenki számára világos az, hogy az ellenzéki pártközpontok fiókjaiban már készen állnak a panaszjelentések, amelyek a köztereink civilizált állapotba való visszaállításának első próbálkozására gyorspostával repülnek Brüsszel felé. Onnan pedig már olajozott villámcsapásként jönnek a Guardian és a Washington Post vezércikkei: „Orbán szélsőjobboldali rezsime hadat üzent a védtelen rászorulóknak”.

Szinte látom, ahogy a magyar Clinton-páros józan fele, Dobrev könnyeivel küszködve próbálja meggyőzni a felháborodott euroatyákat, hogy a Keletinél négy napja részegen ordibáló Kis úr őrizetbe vétele csak első felvonása a Fidesz által előre kitervelt népirtásnak.

A mi nyomdamágnás Cseh Guevaránk pedig forradalmi hévvel öklét rázva esküszik bosszút a szélsőjobboldali populista mocskos magyarok, elnézést, fideszesek bebörtönzésére, ha nyer a választásokon. Ezután már csak a jól ismert Jourová, térdre, európai alapértékek, addig nem kaptok pénzt…, szolidaritás, kiéheztetünk, hetes cikkely stb. van hátra.

Marad viszont az a tény, hogy az önmagukért felelősséget vállalni nem hajlandók vagy nem képesek és a velük zsaroló politikusok nem kezelhetik tovább túszként azokat, akik biztonságban és kulturált körülmények között szeretnének élni. A hajléktalanok nem áldozatok.

Legtöbbjüknek segítségre van ugyan szüksége, de ha őket ezért egy áldozatcsoportba soroljuk, ezzel társadalmi szinten könnyen az elkövető szerepébe degradáljuk magunkat. Másrészt viszont vannak esetek, amikor a legőszintébb és legszakszerűbb igyekezet ellenére sincs kézenfekvő megoldás a rászorulók poblémájára. A hajléktalanság jelensége pedig egyike az ilyen, legnagyobbrészt megoldatlan globális jelenségeknek.

Aztán itt van a „de hát szegények…” naiv jószándékúak csoportja is. Sokan vagyunk olyanok, akik aktívan próbálunk válaszokat találni az ilyen komplex kérdésekre a keresztény értékrendszerünkből. Az Újszövetség egyik központi felhívása az elesettekről és szegényekről való gondoskodás. Viszont sehol nem olvassuk azt, hogy sajnáld felebarátodat, hanem azt, hogy szeresd felebarátodat.

A szeretet okos és megfontolt, úgy osztja meg azt, amije van, hogy abból minél többen kapjanak, és minél tartósabb legyen ez az áldás. A sajnálat viszont sokszor irracionális indulat, hajlamos a kisebbség problémáját úgy megoldani, hogy a többség életét pokollá tegye. Ha egy probléma úgy oldódott meg, hogy hosszú távon hatványozottan jelenik meg újra, akkor biztosak lehetünk abban, hogy itt nem a szeretet, hanem a sajnálat politikája érvényesült.

Meg kell hallani azok hangját, akik drága bérletüket szorongatva az elviselhetetlen bűz miatt leszállásra kényszerülnek a villamosról. Látni kell az idős nyugdíjast, aki a hőségben nem tud leülni a téren elhelyezett padra, mert valaki borosüveggel alszik rajta. Vagy a hölgyet, aki a minap kisfia szemének eltakarására kényszerült a Fény utcában, mert valaki ott végezte a nagydolgát.

Politikai bátorságra lesz szükség ahhoz, hogy megkülönböztessük a gombamód szaporodó antiszociális viselkedést a valódi emberi vészhelyzetektől. Segítsünk ott, ahol lehet. Véges anyagi forrásainkat költsük azokra, akiket ezek hozzásegítenek egy méltóságteljes élethez, a többiekkel pedig tartassuk be a törvényeket, amelyek mindannyiunkra egyaránt érvényesek!

(A szerző újságíró)