Kinek fáj?

A kedves olvasók emlékezetében az így, minden előzmény nélkül említett Érsekújvár neve leginkább a 17. század török elleni csatáinak európai jelentőségű erődítményét, vagy esetleg a város szülöttjét, Kassák Lajost idézheti haloványan. Ugyanakkor, ha Érsekújvárt egy sorban említeném Guernica, Coventry, Varsó vagy Drezda nevével, a történelmi társítás folyamata legtöbbjüknél megakadna.

Pedig a várost az amerikai légierők szőnyegbombázásai 1944–1945-ben a második világháborús bombázások legnagyobb civil áldozatait elszenvedő toposzai közé emelik, csak ezt elfelejtettük. Szögezzük tehát le, hogy a második bécsi döntés után az anyaországhoz visszacsatolt, ez időben huszonháromezres lélekszámú felvidéki mezőváros pár vészterhes óra alatt romhalmazzá lett. Négyezer ember, tehát majd minden negyedik–ötödik polgára életét vesztette, számtalan ember megcsonkult vagy megtébolyult a pokolban.

Hogy magyar vagy szlovák polgár, esetleg átutazóban levő orosz hadifogoly volt-e az áldozat, a veszteség szempontjából lényegtelen. A lakosság száma és a civil áldozatok aránya tekintetében Drezda után Érsekújvár tartozik azon városok közé, melyek legkegyetlenebbül szenvedték meg a szövetségi légitámadásokat Európában. És mégis, Érsekújvár sebei ma kinek fájnak? Megjegyzendő, hogy a kataklizma áldozatai lettek olyan helyi jellegzetességek is, mint a korabeli képeslapokon oly előszeretettel ábrázolt állomásépület, amelynek peronján a legendás újvári cigányzenekar húzta hazafias virtussal a Rákóczi indulót minden alkalommal, mikor az Orient Express átrobogott a síneken a cicomás magyar főváros felé.

Vagy akár az egykori Piactéren álló, Krúdyt idéző Aranyoroszlán Szálló elpusztítása, mely emeletén Thain János várostörténeti gyűjteménye volt kiállítva. De kinek fáj már ezeknek a varázslatos épületeknek és a hozzájuk fűződő hagyományoknak a levegőbe repítése? Hiszen csak vidéki kincsekről, szerény közösségi ereklyékről volt szó, a Trianon után megbomlott történelmi tudatunk elhalt szövetfoszlányairól. A város fennmaradt tárgyi és szellemi emlékeit aztán a kitelepítések, lakos­ságcserék, a hamisított történelemtanítás, megalkuvásaink és önfeladásaink idegenítettek el közösségtudatunktól.

Végül a bombázás emlékének utolsó önkéntelen hirdetői a város csodabogarai lettek, akiket gyerekkorunkban bolondként kezeltünk: az idős koráig szőkített hajfonatokat hordó és fehérre púderezett arcú Duduka, aki a közbeszéd szerint tündérszép kislányát veszítette el a bombázásban, és évek után is hívva kereste őt éjszakánként az utcákon, vagy a micisapkás, télen-nyáron ugyanabban a bokáig érő, túlméretezett kabátban csavargó Czuczor Jani, akit állítólag az iszonyú légnyomás tett egy életre ide-oda ámbolygó lidérccé.

De vissza a vitatott emlékműhöz: tíz éve folyik a gyűjtés a szoborra, amelynek állítását egy helyi polgári társu­lat indítványozta, és amely egy szlovák akadémiai szobrász, Hrčka Roman terve alapján készülne el.

A szoborkompozíció feltornyosult, a robbanások hőségében meggörbült vasúti sínekből áll. A szobrász szerint a metafora a város közösségének összekuszált történelmét és a megtört egyéni életutakat hivatott ábrázolni. Az emlékműnek indíttatást adó történelmi eseményt egy ötnyelvű magyar–szlovák–angol–német–orosz felirat rögzítené. Az állomás épülete előtt keletkezett, egykori hatalmas bombakráter, ahol az emlékmű állna, ma a helyi munkanélküli romák gyülekezőhelye. Ily módon telepedtek a társadalmi perem nomádjai a betemetett történelmi emlékezetre, és töltik be üres zajjal a körülötte levő hallgatást.

Így nem találhatnak békét Duduka és Czuczor Jani haláluk után sem. Hiszen Guernica, Drezda, Varsó és Coventry nemcsak a hozzájuk fűződő tragikus esemény okán lettek a háború pusztításának egyetemes mementói, de a következetesen fenntartott közösségi és emlékezetpolitikai rítusok eredményeként is, melyek egyben teret adnak az egyéni megemlékezésnek. Azzal, hogy városunk polgárai 77 év múltán sem állíttattak méltó emlékművet az 1944–45-ös tragikus eseményeknek, a betemetett bombakráterek és tömegsírjaik az utókor számára fellelhetetlenek és értelmezhetetlenek lettek.

Itt az alkalom tehát kedves olvasók, hogy ellenálljunk ennek a folyamatnak és hozzájáruljunk Érsekújvárunk meg nem épített világháborús emlékművéhez olyan adománnyal, amellyel mindnyájan rendelkezünk – kegyelettel és történelmi közösségvállalással.

(A szerző muzeológus)