Domonkos László

Vélemény és vita

Terror két keréken?

Boldogult úrfikoromban imádtam bringázni, enyhén szólva

Az igazság az, hogy ifjonti hévvel a sebesség, a rohanás és a némiképp fölvágós vagánykodás igézetének sajátos elegyeként tekertem vadul, bravúroskodtam két keréken meg eleresztett kormánnyal, egészen az elkerülhetetlen ráfázásokig.

Amiben volt is részem olykor. Az még hagyján, midőn angolóra elején Kocsis tanár úr az éppen elfogyott dolgozatfüzetek pótlására szalasztván egy rendőrautóval ütköztem bravúrosan a belvárosi utcasarkon, lett is balhé belőle rendesen (de legalább a dolgozatírás elmaradt) – viszont amikor egy felháborodott társaság a járdán történt száguldozásomért elkapott, az bizony elég hátborzongató és kockázatos volt, nem is úsztam meg valami könnyen.

Utóbbi eset, egész kalandos bringás múltammal együtt, már jó ideje egyre sűrűbben eszembe jut, főleg ha Karácsony Gergely mind eszelősebbnek tűnő Budapestjének utcáit járom. Ahol olykor az az érzésem támad, mintha valamiféle, szintúgy eszelős bosszúból két keréken járó terroristákat szabadítottak volna erre a jobb sorsra érdemes, gyönyörű világvárosra.

A pandémia óta elképesztő mértékben elszaporodott biciklis étel- és egyéb futárok nekiveszekedett ámokfutókként röpdösnek összevissza a járdákon, végtére is ott sem az egyirányú utca, sem a balra kanyarodási tilalom, sem semmiféle más ósdi tiltás nem érvényes, az meg, hogy a másik emberre történő vigyázás követelménye sem, kit érdekel, figyeljen oda a fószer, nem? Isten csodája, hogy nem csapnak el naponta magányosan bóklászó, nehezen menni tudó öregasszonyokat vagy tétovábban lépdelő, netán kissé vaksi vagy hallássérült öregebb urakat (a többiről nem is beszélve).

Én a nagy néha (!) felhangzó csengőszóra vagy a még ritkább „bocsánat!” felkiáltásra vadul fülelvén-figyelvén, eddig megúsztam, de távolról sem vagyok meggyőződve, hogy mindenki ilyen szerencsés, vagy éppen ilyen is marad. És akkor a hidakon a gyalogosok között dolgukra sietősen suhanókat, a gyalogátkelőhelyeken keresztülcikázókat vagy a bicikliútnak még véletlenül sem nevezhető mellék- vagy nem annyira mellékutcai járdák ámokfutóit nem is említettem.

Apropó, bicikliutak. Kezdeti naivitásomban úgy véltem, ez a létesítmény aztán majd mindent megold, ügyes és szerencsés, leleményes és célszerű találmány, milyen jó is lett volna, ha anno az én ifjúi éveimben léteznek ilyenek. Ám midőn – lám, a sztár az sztár, akárhogyan is, akármikor, akárhol – megérkezett Karácsony főpolgármester úr, és pillanatok alatt lazán heringeknek is elviselhetetlen bolondokházát varázsolt a csodás nagykörút amúgy is már legalább húsz éve szűk néhai kétszer két keskeny sávjából – már látszott, hogy ez csak a kezdet, ezután jön a java.

És a dicső szándékok logikus következményeként a biciklis rémuralom, akárcsak a francia forradalom thermidor után, alighanem csúcspontjára érkezett. A kétkerekes terror – éljen a benzingőzmentes, tiszta levegőjű Budapest, hangzott az álságos, manipulatív jelszó – akkora lovat kapott a biciklinyerges feneke alá, hogy az akár egy több estét betöltő hátsó résszel rendelkező idősebb hölgynek is bőségesen elegendő lett volna, eredmény: megnézném én most azt a héroszi bátorságú fővárosi embercsoportot, aki a járdákon keresztül-kasul röpködő bringást úgy merné felelősségre vonni, mint engem annak idején ott, az ősködben…

Hogy Budapesten észrevehetően egyre több a kéregető, a feltűnően büdös hajléktalan és a Tarlós-időkben szintúgy szinte teljesen eltűnt kosz: gyönyörűen kiegészül a bűnös felelőtlenséggel és/vagy ostoba korlátoltsággal szabadjára engedett, nemhogy kontrollálni, netán néha büntetni, de még figyelmeztetni sem merészelt kétkerekesek terrorhadaival. Akik persze az igazi terroristáknál összehasonlíthatatlanul veszélytelenebbek, viszont azoknál sokkal többen vannak.

És meglehet, majdnem annyira gátlástalanok. (Mert tehetik.) Mindennapjaink szerves részei, akár a troli, az internet vagy a bravúrosan hülye tévéreklám. És hatósági részről tökéletes a közöny és nemtörődömség velük szemben, miközben körös-körül: nyakukat kétségbesetten behúzó, ide-oda ugrabugrálva sietősen félrehúzódni próbáló, megfélemlített gyalogbékák.   

Aki fenti megállapításokat túlzónak, netán egyoldalúnak vagy elfogultnak tartja: ajánlom, tegyen egy jó másfél órás gyalogtúrakört, mondjuk, a Dembinszky utca–Dózsa György út–Ajtósi Dürer sor–Hermina út-vonalon , de a helyszín tetszés szerint megváltoztatható, lényeg: gyalog közlekedjen, járdán, hosszabb ideig. Megláthatja, hogyan és miképpen alakult a helyzet két keréken. Nem csekély mértékben egy könnyekig környezet-, ember- és biciklibarát, oly erélyes és körültekintő főpolgármester és szolgálóbandája jóvoltából. 

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Karácsony Gergely, a város tehertétele

ĀA fővárosnak jelenleg nincs valódi gazdája. A főpolgármester „fejben” már nincs Budapesten. Talán sosem volt… A hivatal nem szolgálatot, hanem ugródeszkát jelent számára

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Színes

ĀFricska. Ismét egy liberális „érzékeny bölcselő”, igyuk hát szavait, mint a mennyei nektárt és ambróziát! Perintfalvi Rita a neve, igazán megérdemli a tízpercnyi országos hírnevet