Nagy Dóra

Vélemény és vita

Délvidéken járva

Nézem a fákat, és az erdeinket látom. Nézem a rendezett portákat, a virágokkal teli kerteket, és a saját falumat látom

Nézem a gé­peket, amelyek fáradhatatlanul végzik a dolgukat, szántják a földeket, és a szüleim házához vezető utakat látom. Hallgatom a madarakat, és az otthonom mellett lévő erdő hangjai susognak vissza a fülemben. Nézem az embereket, és a szomszédaimat látom.

Örömmel vegyes zavar fog el, hiszen átléptem a határt, és mégis, a táblákon olvasható furcsa hangzású szavak és még furcsább kinézetű betűket leszámítva, nem látok semmit, ami azt mutatná, hogy idegen földön járok. Sokkal inkább érzem azt ismét, hogy otthonról haza érkeztem.

A járványhelyzet miatt sokáig nem tudtam visszatérni őseim földjére, így nem is tűnt fel, mennyire hiányzott a végtelen gazdagsággal megáldott délvidéki táj és az itt élő magyarok magával ragadó életszeretete. Most, amikor újra itt vagyok érzem csak igazán azt, milyen, amikor az egyik felem hiányzik és mennyire tévúton járnak azok, akik nem tekintenek e vidékre és az itteni magyarokra nemzetük tagjaként. Pedig elég csak átlépni a nem kért, de tisztességgel viselt határainkon ahhoz, hogy megértsük, mit jelent az, hogy nemzettudat és nemzeti karakterjegyek.

Amikor külföldön járunk, akkor óhatatlanul is szembe tűnnek azok a dolgok, amik mások, mint amihez hozzászoktunk. Minden nemzetnek megvannak a maga sajátos vonásai – hiába akarják ezt felszámolni és eltagadni a libe­rálbolsik – és ezek a jegyek meg is mutatkoznak a tájban, az épületekben, a városokban, falvakban és az emberekben. Ellenben amikor a Nagy-Magyarország területén járunk, csak ismerős vonásokat tudunk felfedezni. Hiába lépjük át a határokat, semmi sem mutatja azt, hogy elhagytuk volna a hazánkat. Ez az érzés pedig még inkább felerősödik akkor, amikor szóba elegyedünk az itteni magyarokkal. Szinte mindenben egyformák vagyunk, ám van egy lényegi különbség: ők foggal-körömmel ragaszkodnak a nemzeti identitásukhoz.

Nekünk, anyaországi magyaroknak talán könnyebb sors jutott, és éppen ezért vagyunk hajlamosak elfelejteni, mekkora erő lakozik a kollektív nemzettudatban. Nem tulajdonítunk jelentőséget annak, hogy őrizzük és ápoljuk hagyományainkat. Nem fordítunk elég időt arra, hogy megismerjük történelmünket, nyelvünket és kultúránkat. Az emberek nem törődnek vele, hogy olyanok képviseljenek minket, akik valóban a hazájukat szolgálják, és akiknek mindennél előbbre valóbb a magyar nemzet érdeke.

Ezért fordul elő az, hogy olyanoknak szavaznak bizalmat még mindig, akiknek csak az okmányaikban szerepel a magyar szó, de minden tettük és megmozdulásuk arról tanúskodik, hogy saját hazájuk ellen, idegen érdekeket szolgálva munkálkodnak. Ezért lehet az, hogy büntetlenül folytathatják nemzetromboló munká­jukat azok, akik 2004-ben saját nemzetük tagjai ellen kampányoltak, majd megtagadták őket és teszik ezt mind a mai napig. És ezért lehet az, hogy megkérdőjelezik azt, hogy a határainkon túl élő emberek a nemzetünk részét képezik.

Olyan korban élünk, amikor hadat üzennek mindennek, ami megkérdőjelezhetetlen alapnak tűnt eddig. A gyökereinket akarják kitépni, a közös nemzettudatunkat akarják elvenni tőlünk, hogy létrehozzanak helyette valami arctalan, internacionalista masszát, amit aztán a magukat Istennek képzelők kedvükre irányíthatnak. Hadat üzennek a kultúránknak, hagyományainknak, a családnak, a vallásunknak és a nemzetünknek. Támadást indítottak az egész világon és csak azok a nemzetek élhetik túl ezt az identitásháborút, akik megőrzik nemzeti karakterüket. Éppen ezért lenne annyira fontos, hogy még szorosabban kapaszkodjon egymásba a Kárpát-medence magyarsága. Ugyanis ami eddig sorscsapás volt, most az lehet a megmentőnk.

Habár a nyugati álomképet hajszolva nem figyeltünk arra eléggé, hogy megismerjük, tanítsuk és megértsük történelmünket. A határainkon túl élő honfitársaink viszont annál inkább óvták magyarságukat, melynek folytán még százegy évvel Trianon után sem tűntek el ezekről a területekről. Pedig minden ellenük szólt.

Az elszakított területeken élő nemzettestvéreink léte bizonyíték arra, mekkora ereje van a magyarságnak, és mennyire fontos az, hogy ragaszkodjunk a kollektív nemzettudatunkhoz. A történelem a legtöbb esetben csak a könyvekben vagy a filmvásznon testesül meg és a fantáziánkra van bízva, hogyan éljük át és rekonstruáljuk ezeket az eseményeket.

Sokaknak Trianon is csak a történelemkönyvekben létezik, holott csak pár órát kellene utazni ahhoz, hogy átérezzük és megértsük azt, hogy a múltunk ott él velünk, mellettünk és bennünk. Nekünk még megvan az a lehetőségünk, hogy átlépjük a bennünk felépített határokat és végre felismerjük, hogy a túlélésünk kulcsa a határokon túl élő magyarságban van.

A Nélküled című dalban van az a sor, hogy „Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág”. A nagy baj az, hogy nemcsak a nagyvilág, hanem már sok magyar sem hallja, látja, és még kevésbé ismeri saját nemzetének határokon túl élő tagjait. Itt lenne az ideje, ha végre kinyitnánk a szemünket és elindulnánk egymás felé annak érdekében, hogy a magyarságot ne nyeljék el a történelem viharos hullámai. 

(A szerző politológus, az IKoN elnöke)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Levendula

ĀFricska. Ismét egy bájos ajándék a mi testünkre, lelkünkre, demokráciánkra mindig vigyázó, drága uniónktól