Egyvélemény

Egyszer régen a Róka utcából a Déli pályaudvar felé lépkedve arról beszélgettünk Bereményi Gézával, milyen kevéssé jelenik meg a rendszerváltozás a kultúrában, s vajon miért van az, hogy míg a többi, szocializmust hozzánk hasonlóan elszenvedő országban csak-csak megszülettek a művek róla, nálunk csend övezi, olyan távolságtartás, mintha baljós ingovány lenne, amit jó messzire elkerülni.

Művészeti vezető volt akkor Zalaegerszegen, mondta, éppen dolgozik egy musicalen a témában (a Laura című darabot nem sokkal később be is mutatták a Hevesi Sándor Színházban). Mondtam neki, én klasszikus, fekete-fehér, igazi Buster Keaton-i, zongorakísérettel vetített burleszkként tudnám elképzelni. Mosolygott, azt válaszolta, jó, aztán végül arra jutottunk, sok mű kellene, sok szempontú, sok aspektust megjelenítő feldolgozás, s ezekből összeállhatna a kép, megérthetnénk, mi, miért és hogyan történt, és ezeknek milyen hatásai vannak az életünkre.

Miért került elő most ez az emlék? Nem azért, mert az elmúlt bő másfél évtized alatt özönölni kezdtek a művek a rendszerváltozásról. Hanem mert véleménycikket jelentetett meg a héten Katarina Barley és Othmar Karas, az Európai Parlament két alelnöke, amely az Európa jövőjéről elindított vitasorozathoz kapcsolódik, és fókuszában – minő meglepetés! – Magyarország miniszterelnöke áll, aki szerintük, idézem: „Az Európai Uniót és különösen az Európai Parlamentet elítélő hirdetést jelentetett meg tucatnyi európai lapban. Egy ilyen dezinformációs kampány nem maradhat válasz nélkül.”

Lépjünk már túl azon a cseppet sem jelentéktelen problémán, hogy azt, ha valaki egy elméletileg nyitott vitában kifejti a véleményét az EU és intézményeinek működéséről, a működés hibáiról, és felvázolja, hogy szerinte milyen irányba kellene változnia Európának, fogalmilag hogyan lehet „dezinformációs kampányként” interpretálni, nézzük inkább az írás konklúzióját, ami nagyjából annyi, kérdőre kell vonni azokat a kormányokat, amelyek eltérnek azoktól az értékektől, amelyeket ez a két derék eurokrata és a velük egy buborékban létezők magukénak vallanak. Nos, ez az, amit önhittségnek nevezhetünk.

Ha az önhittség bűne szóba kerül, szinte kötelezően emlegetjük a bibliai Bábel tornyát, de eszünkbe juthatnak más hasonló történetek is, a niambo indiánok vagy a toltékok legendás tornyainak építéséről. Ezek lényege, hogy a magát az egyedüli és teljes igazság birtokosának hívő ember el akarja érni az eget, az isteneket, a kereszténységben a Teremtőt, aki(k)nek elég megszüntetni az emberek közötti megértést ahhoz, hogy meggátolják/meggátolja az építést.

Az a lehetőség, amikor az önhittség közösség- vagy rendszerszervező erővé lép elő, disztópiaként tulajdonképpen végighúzódik a kultúránkon, hogy csak kettőt említsek, más-más aspektusában ott van David Mitchell Felhőatlaszában és a belőle készült filmben (itt nagyon lényeglátóan Egyvéleménynek híják a rendszert), és erről szól a Westworld című sorozat harmadik évada is, ahol a Rehoboam nevű mesterséges inteligencia intézi mindenki sorsát, nem hagyva senkinek választási lehetőséget.

Gondoljon bárki bármit Orbán Viktorról, azt nehéz lenne vitatni, hogy amikre értékként hivatkozik – család, nemzet, nemzeti szuverenitás, keresztény kultúra –, azok valóban azok. (Egyetlen uniós lótuszfaktusz sem állt még ki, és mondta face to face az európaiak arcába, hogy nem azok.)

Lehet, sőt bizonnyal kellene is vitatkozni ezekről, ahogy sok minden másról is, de a vita helyett oly sokszor használt minősítések arról árulkodnak, hogy a nyomásgyakorlás változatos eszközkészletét használva nem is európai egyesült államok, hanem valamiféle Európai Egyvélemény formálódik éppen. Ezek közös ismérve, hogy gyorsan összedőlnek.

(A szerző lapszerkesztő)