Büntetések rabságában

Nemrégiben át kellett élnünk azt is, hogy ha telt házas meccset játszanak az új Puskás Stadionban, s méltóan annak befogadóképességéhez nagyjából hatvanezer ember van a lelátókon, elég egyetlen ember is a nézők között, aki úgy véli – még csak meg se forduljon a fejünkben, hogy ez egy provokátor, olyan ebben a tökéletes sportdemokráciában nem létezhet –, el kell ereszteni valami rasszista (vagy annak tartott) megjegyzést, s máris itt a milliós büntetés a nyakunkon. Így történt ez a futball Európa-bajnokság idején is. Nálunk.

Mert valahogy velünk kapcsolatban régóta működik egy tökéletes műszer, amely akár hatvanezer ember közül is könnyedén ki tudja választani a rasszista, genderellenes, nacionalista, soviniszta tartalmú bekiabálások tettesét. S akkor jöhet a kollektív büntetés. Jött is.

Ezt a műszert amúgy mostanság tökéletesítik, s jó úton vagyunk afelé, hogy akár a hálószobánkban kimondott szavak maholnap – merthogy a fékevesztett demokrácia korát éljük – a nagy nyilvánosság előtt is megjelenjenek. S bizonyítékként ott lesz a felvétel. Csak a teljesen ostoba és tájékozatlan ember nem gondol ez esetben arra, hogy ezeket a jelenségeket és nyomukban a büntetéseket valakik kiprovokálták.

A szólásszabadsággal minduntalan álságosan büszkélkedő Euró­pában, pontosabban a nagyon szabad, nagyon demokratikus világban az illetékeseknek még véletlenül sem jutna eszükbe, hogy a kollektív bűnösséget és a kollektív büntetést jogosnak ítélők helytelenül és jogtalanul cselekednek. Vajon mi közöm van nekem a tőlem kétszáz méterre ülő ember bekiabálásához, bármit is tartalmazzon az?

Ki ad tanácsot arra, hogy ilyenkor a közösségnek miképpen kell cselekednie? És ki bizonyítja azt, hogy simán provokáció volt-e az egész, vagy csak egy hőbörgő, szerencsétlen ember eresztett el egy nem tisztességes megjegyzést, amelynek tartalmát egyébként pontosan nem ismerjük?

Rettenetesen naivnak születtem, s már úgy is halok meg, de azért kérem, magyarázza már meg valaki, hogy a több tízezer néző közül vajon milyen hiteles műszerrel vagy módszerrel lehet kiszűrni azt, aki rasszista, genderellenes megjegyzést ereszt el? Mert magyarellenes megjegyzések, cselekedetek elítéléséről, megbüntetéséről még nem hallottunk.

Ugyanakkor döbbenten olvastam az UEFA jelentést tevő szervezetének egyetlen magyar tagja által kiadott közleményben, hogy a szervezet tagjai, köztük a magyar képviselő sem tud „megakadályozni egyetlen sajtóorgánumot sem, hogy olyan felvételeket készítsen, ahol egyes magyar szurkolók a focisták nemi identitását kérdőjelezik meg. A fegyelmi bizottság ezeket is mint bizonyíték fogadja el, tehát ha senki sem ellenőrzi a meccset, de van bizonyíték, lesz büntetés.”

És lett is. Az ész meg megáll. Most már mindent értünk! Éljenek a közönség soraiba belekeveredett, bocsánat, belekevert provokátorok! A feljelentők. Vajon az ő kilétükre fény derül-e valaha? Megtudjuk-e, miért volt érdeke bármilyen felvételt is készíteni s azt eljuttatni az „illetékes elvtársakhoz”? Virágozzék tehát a szép, új, demokratikus világ legnagyobb eredménye, a besúgók világa. Ahol – van némi tapasztalatom – hamis jelentések tömegét lehet gyártani, bizonyíték nem szükségeltetik.

Ám az ítélet enélkül is megszületik – miként a sokakat máig megérintő, utánozhatatlanul keserű humorú, A tanú című filmből is kiderült – ugyanis már azelőtt elkészült, hogy a bírált, kifogásolt cselekmény megtörtént volna.

Büntetések rabságában élünk tehát, s már cseppet sem a sport világára gondolok. Büntet tehát az UEFA, állandóan büntet, és érthetetlen jogszabályok védőhálói mögül sandán les az Európai Unió, azt nézve, mikor lehet lecsapni egy-egy nemzeti hatáskörbe tartozó döntésre, mikor lehet kipécézni egy-egy, a normális lét érdekében meghozott döntést, és elítélni mindenkit, aki másképp gondolkodik, mint a folyton acsarkodó hátsó szándékúak.

Térdepelj, világ! Ez az üzenete manapság a világ urainak, akiktől csak egyszer kérdezné meg már valaki, mit jelent számukra a demokrácia. Biztosra vehetjük, hogy csak dadogni tudnának meg hazudozni. Mert ez utóbbi, mármint a hazudozás a szemünk láttára épült be a mindennapok becstelenjeinek szokásába, legyen szó sportról vagy hétköznapi életünk történéseiről.

A nagyon demokratikus, nagyon szabad világban gátlástalanul lehet gyilkosokat importálni, évezredes kultúrát becsmérelni, hazát árulni, lopni, hitet gyalázni. S ráadásul szinte kötelező mindezt demokráciá­nak nevezni. Mert mára bizony oda jutottunk, hogy a hátsó szándékú hazugok diktatúráját hívják demokráciának.

(A szerző újságíró)