Varga Bence

Vélemény és vita

Apró

A villamoson találkoztam vele először. Olvasmányomból különös, mesebeli, kedves manókra emlékeztető hangja zökkentett ki. Két mondatot ismételgetett, szünet nélkül. „Van egy kis apró? Ha nincs, akkor már megyek is tovább”

Amikor odaért hozzám, láttam, hogy tényleg egy mesefigura: alacsony, épphogy csak kilátszott a fáradt képű emberrengetegből, hosszúkás, göndör szakálla volt, feje búbján egy nagy foltban már kikopott, egyébként fiatalosnak ható gesztenyebarna haja, aminek maradék tincsei vadul lobogtak, ahogy végignyargalt a négyes-hatoson. Hosszú, kopottas kabátja súrolta oldalamat, amint elhaladt mellettem, de úgy rémlett, észre sem vette. Csak zörgette konzervdobozát, és makacsul ismételgette: „Van egy kis apró? Ha nincs, akkor már megyek is tovább.”

Elhatároztam, hogy ha még egyszer találkozunk, adok neki egy kis pénzt.

Alig néhány hét telhetett el, amikor meghallottam az ismerős hangot. Előkotortam egynéhány érmét, és vártam. „Van egy kis apró?

Ha nincs, akkor már megyek is tovább.” Könnyedén utat tört magának az emberek közt, vágtázott az álmos tömegben ezúttal is. Kinyújtottam markomat konzervperselye felé, és megpróbáltam beleejteni.

De elviharzott mellettem.

Ültem az ablaknál, leforrázva, mint egy lapátra tett szerelmes, kezemben néhány száz, jelentéktelen forinttal, és figyeltem, ahogy a Jászai Mari térnél leszáll a villamosról, s ugyanazzal a lendülettel fellép a szemből érkező szerelvényre, vissza Budára.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, amikor legközelebb találkoztunk, tüntetőleg elfordultam tőle, abban bízva, hogy eszébe jut múltkori tapintatlansága. De me­gint csak elrobogott mellettem.

A következő alkalomnál már szándékosan kerestem tekintetét. Szemébe akartam nézni, hogy megkérdezzem, mit vétettem ellene, miért nem kéri a pénzem. Amikor újfent elhárította a kísérletemet, utánakaptam, megragadtam karját, és rákiáltottam: „De hiszen itt az apró, nem látja?”

De könnyedén kiszabadult szorításomból, és mint a holdkóros, nyomult tovább az emberek között. Dühöngve, megalázottan szálltam le, s próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanám: „Van egy kis apró? Ha nincs, akkor már megyek is tovább.” Heteken, hónapokon át rettegve szálltam fel a villamosra, amikor csak tehettem, inkább gyalogoltam. Féltem az újabb megaláztatástól, és féltem, mire lennék képes, hogy felkeltsem ennek a kegyetlen koldusnak a figyelmét.

Egy nap aztán megláttam egy férfit, aki egy ötezrest lobogtatva rohant a koldus után az utcán. „Várjon már, itt a pénzem, vegye el! Hallja? Vegye el!” – kiabálta, de amaz csak ment a következő járatra, mint egy felhúzott játékszer. A férfi aztán megbotlott, és hasra vágódott a megállóban.

A körülötte állóknak kellett felsegíteni, úgy összeverte magát. Emlékszem, amint ott állt kiszakadt nadrágjában, kezében még mindig szorítva az ötezrest, bánatos szemével kérlelőn nézve az ekkor már messze járó koldus után, úgy rémlett, megértette. És én is megértettem. Sorstársak voltunk.

A koldust többé nem láttam. Néha hiányzik, és elfog az aggodalom, mi lehet vele. Ilyenkor jólesik azt képzelnem, hogy továbbra is Budapesten jár, valamely félreeső kerület járatán suhan keresztül éppen, váltig szajkózva kedves mondását.

És elképzelem a következő óvatlan utast, aki pénzt adna neki. Látom, ahogy ott ül ő is – szegény, szegény ember –, a markában hagyott érmékkel, és nem érti, hová siet úgy az öreg.

Ő még nem tudja, még nem érti, hogy apró, az éppenséggel van. Csak idő nincs.

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Rab Irén

Rab Irén

Kémszoftverek és a jogállam

ĀNincs a német nyelvben olyan szó, amivel le lehetne írni azt a pusztítást, amit a hétvégi természeti katasztrófa okozott, mondta a helyszínre érkező kancellár asszony

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Zsinórmérték

ĀFricska. Gyurcsány és fanatizált társasága zsinórmérték. Hozzájuk lehet viszonyítani, hogy nagyjából milyen képtelen aljasságokig fog elmenni az ellenzék a jövő évi választási kampányban