Már két hónapja alig tudott aludni. J. Károly két hónappal ezelőtt olvasott arról, hogy léteznek energiavámpírok. Mindenhol ott vannak, az ember nem is tudja, hogy éppen elszívják az életerejét. Vagy a jókedvét.
J. Károly az utóbbi időben elég lestrapáltnak érezte magát. Pedig csak szokásos irodai ülőmunkát végzett, a lépcsőzés miatti fáradtság is átmeneti, és az évenként kötelező üzemorvosi vizsgálaton mindig rendben találták az állapotát. S a jókedvét hiába akarnák elrabolni. Általában nem volt jókedvű. Sőt nem volt semmilyen kedve. Talán az energiavámpírok már régen ott ólálkodnak körülötte.
Nehéz ugyanis felismerni az ilyet. Nem hord kitűzős névjegyet. Folyton panaszkodik, nem látja meg a dolgok jó oldalát, mindig balszerencse éri. Pedig nem is. Csak ezt mondja, hogy a másik megsajnálja, és odaadja neki az energiáját. Rátapad, mint egy pióca. Néha meg se szólal, csak úgy néz, hogy az embernek ott helyben megessen rajta a szíve, és már át is szivárgott az energia. J. Károly alaposan elmerült a témában. Nyugtalanító érzés fogta el. De hiszen ő is energiavámpír! – alakult át felismeréssé a gyanú. Csak éppen nincs kitől elszívnia az életerőt, hogy táplálja a sajátját.
(A szerző irodalomtörténész)
