Áldott pillanat

Történelmi léptékű kísérlet kortársai vagyunk. Eddigi életemben csak egyetlen – társadalmi, politikai, gazdasági értelemben vett – sorsforduló volt, a kommunista diktatúrák nagy többségének összeomlása. Nálunk valami megfejthetetlen oknál fogva „rendszerváltásnak” nevezik ezt, van, ahol forradalomnak. Kevéssé figyel­tünk akkor arra, hogy ez csak itt Közép-Európában járt a parlamentáris demokrácia helyreállításával vagy megteremtésével, más térségekben a kommunista diktatúrát valami másfajta rendszer váltotta fel, de semmiképpen sem demokrácia (például Közép-Ázsiá­ban).

Akár családi alapon is. Az feltűnt, hogy nem mindenhol bukott meg a kommunista rezsim, így Észak-Koreában sem, de efelett elsiklottam, bizonyosra véve, hogy előbb-utóbb összeomlik az a végletekig vitt kommunista kísérlet is. Az igaz, hogy egyre kevésbé értem, hogy mi történik Kínában. Ezért nem is mernék állást foglalni ebben a kérdésben, holott feltétlen elsőbbséget élvez a gondolataim között a szabadság, s annyi bizonyos, hogy az európai (észak-amerikai) értelemben vett szabadság Kínában nem érvényesül.

Nem foglalkoztatott tehát ez a kérdés mindaddig, míg el nem érkezett ez a mostani, történelmi léptékű kísérlet, amely a „nyugati világban” zajlik, s amely a legszorosabb kapcsolatban van a szabadság felfogásával – az én meglátásom szerint a szabadság elfojtásával. Azt látom ugyanis, hogy elementáris politikai, kulturális és gazdasági erők dolgoznak az érzelmek uniformizálásán. Akár családi alapon is. Ez már majdnem sikerült. Eszközei korábban a filmek, tévésorozatok, könyvek, sajtómanipulá­ciók, mostanában már a „közösségi médiumok” tudatos machinációi. A fogyasztói társadalom megannyi praktikája. A tömegpszichózis eléréséhez szükséges valamiféle állandó világmegváltó révület, amelynek alapja a félelem és a lelkiismeret-furdalás állandósítása.

Egyfajta spiritualista nyájszellem kitenyésztése. A felismerés nagyon régi. Az emberben valóban él egyfajta félelem és lelkiismeret-furdalás, mert belül tudja, érzi, hogy nem tud megfelelni a legnemesebb követelményeknek. Hát akkor a különböző politikai direktóriumok absztrakt és abszurd elvárásainak! Utóbbiak könnyen irányítható masszát gyúrnának belőlünk. Ez a mostani kísérlet is a legszebb és legaljasabb emberi tulajdonságokra épít, mint a 20. század két – innen már kezdetlegesnek, de azért rémisztőnek tűnő – kísérlete, a kommunizmus és a nemzetiszocializmus.

Mivel ijesztgetik ma az embert? Azzal, hogy tönkreteszi a Földet. Naponta ezerszer szembesítik ezzel. Jogos-e, hogy óvnunk kell a természetet, a bolygót? Természetesen. Jogos-e, hogy az embert minden pillanatban számon kérik? Nem, főleg nem azoktól, akik ezt teszik.

Mert ők semmit sem tesznek a természetért, ők ennek az ideológiává silányult gondolatnak a segítségével akarnak felkapaszkodni a hatalom csúcsaira, s ott is maradni jó sokáig. Érdekes azonban, hogy ezzel a mostani kísérlettel is úgy van, mint a kommunista vagy a nemzetiszocialista ideoló­giával. Saját tehetetlenségi erejénél fogva egyre szélsőségesebb, egyre abszurdabb vidékeire téved az emberi létnek. Vagyis egyre embertelenebb. És életellenesebb.

Élünk, s ha megtörtént a baj, lelkiismeret-furdalást kellene érezni ezért is. Hiszen az ember puszta léte veszélyezteti a bolygót. Egy újszülött potenciális bomba. Túlnépesedés! Egy szép népes család elszívja a levegőt! Egy szelet hús merénylet az ózonréteg ellen. Az állattenyésztés felér egy genocídiummal. A férfi–nő kapcsolat potenciális bolygógyilkosság. Benne van a veszély, a gyermek. A gyermek! Éberség!

Nem folytatom. Nem akarom. De azt elmondom, hogy az érzelmek uniformizálása után az értelemé következne. Így, feltételes módban írom, mert hiszek az emberi érzelmekben, hiszem, hogy kicsorbul e mostani kísérlet éle is a szerelem, szeretet, az egészséges önbecsülés, önismeret kőszikláin. Egészen biztos vagyok benne. De most errefelé – „Nyugaton” – nem állunk jól.

Tudom, érzem, hogy ez csak a felszín, de a felszín sokszor – míg nem jön egy, a mélységek mélyét is felkavaró hurrikán –, akár emberöltőkre is megbéníthatja az érzelmek fogságába került értelmet. Ez az, amikor a tudományosnak mondott gondolkodás az érzelmek (elvárások) sablonjait tölti meg üres fecsegéssel. De ennek az értelme is csak az, hogy nagyon kell félnünk s nagyon nagynak kell lennie a lelkiismeret-furdalásunknak. Az érzelmek terén a „művészet”, az értelem terén a „tudomány” szolgaian szállítja a muníciót. Elég csak a témaválasztásra gondolni – nagy tisztelet a kivételnek –, s az elkészült alkotások díjazását, forgalmazását, reklámozását megfigyelni. Mindenki tudja, miről is van itt szó.

Nekem már nem is érdekes, hogy az alapvető eszközök nem változtak, nem változnak. Goebbels, Zsda­nov, Hitler vagy Sztálin, Rákosi és Révai egymillió kis apró tanítványa ott motoz ma mindenütt, ahol a cél az, hogy elzárják, eltorlaszolják az emberi érzelmek és értelem őszinte, szabad megnyilvánulásait. Az érdekes az, hogy erre sor kerülhetett. Azok után, amin az emberiség a 20. században keresztülment.

Azok után, hogy lelepleződött mindkét sötét emberkísérlet. Milyen kiábrándító magamnak is, hogy elfecséreltem az életemet a betűs és szavalós tanításokra, ahogy Orwell, Szolzsenyicin, Márai Sándor és Nagy László. Ki hallott róluk? S a reményem csak az, hogy ahogy az igaz emberi érzelmek, úgy az igaz emberi értelem is felülkerekedik, s az ő neveik, műveik fennmaradnak, hacsak el nem égetik őket, dühből, mert a mai primitívségek világában a könyvek lapjai mind fák halálának termékei. Az új barbárság mozdulatait látom a lemenő nap előtt. Emberek térdelnek, mert így kell. Félnek állni. Félnek, hogy érzéketlennek mondják őket, megbélyegzik éberségük hiányát.

Miért térdelnek, nem tudják, de így kell. A stadionban. Miért pont ott? Mintha nem tudnánk, ki vitte a stadionokba a politikát. A nemzetiszocialisták és a kommunisták. Oh, egy kommunista szpartakiád Prágában a Strahov stadionban! És a Munkafront lapátos felvonulói Nürnbergben.

A mostani térdeplő alakzat a testgúlára emlékeztet. Biztosan az én hibám. De én tudom, hogy Rákosi megérkezésekor sem ment még zökkenőmentesen az ötperces „Éljen Rákosi, éljen a Párt!” vastaps. Elő kellett tapsolni a pártiskolai tanfolyam hallgatóinak. De először még hiába verték vörösre tenyerüket, a lelkesedés nem terjedt el. Fiaskó volt, gikszer. Tudom, hogyan gyakorolta expanderrel Hitler a karlendítést.

Hogy sikerüljön, ahhoz már félni is kellett. És Rákosi a sajátjai között már akkor, 1945 februárjában a lelkiismeret-furdalást is elhintette: „Hát hogy lehet, hogy maguk erre nem jöttek rá?” Nem voltunk elég érzékenyek, nyilallt a szívekbe. „Én többször is üzentem a rádión keresztül…” Hogy ebből mi lett, tudjuk. Ez lenne most is, ha nem lennénk tapasztaltabbak és elszántabbak.

Tudjuk már, hogy a kísérlet csak úgy működhet, ha nem a valódi irányítók nógatják naponta a megfélemlítetteket, rossz lelkiismeretűeket, hanem azok egymást. Egymást tartsák sakkban. Ezért nem szabad letérdelni csak azért, mert a másik is ezt teszi, vagy valaki elvárja.

Tudom, hogy nehéz dolog ez. Kitaszítottnak érzi az ember magát, ha szembemegy az árral. De ha megteszi, az a pillanat csak az övé. Az a szabadság pillanata. Az uniformizált érzelmek és értelem elleni lázadásé. Áldott pillanat. Mindenki játszani szeretne, s ha kizárják, fáj. Mindenki szeretetre vágyik. Megbecsülésre.

Az igazságtalanság duplán fáj, de örökké megbújni a silány tömegben már nem lehet. Mert nem is olyan nagy az a sokaság. Álságos, felszínes tömeg az, csak nagyon hangos. Az előtapsolók, előordítók hangja felerősödik a képernyőkön, hangszórókon. Vigyázzon, aki még tud, ne legyen statiszta ebben a gyalázatos játszmában. Megmérettetünk mind, s ha eljön az idő, jó lesz majd félelem nélkül és tiszta lelkiismerettel meghajlítani a térdünket.

(A szerző történész)