(Dez)információs társadalom

Az egyik Facebook-barátom, aki nemcsak a hálón a barátom, a következőket posztolta: „Vigyázat! Katasztrofális híreim vannak a második covidoltást követő mellékhatásokról. Öt héttel ezelőtt kaptam meg, és ez alatt az öt hét alatt pontosan öt héttel öregebb lettem.”

A Facebook-algoritmus szigorú figyelmeztetése fél órán belül megérkezett: nem odavaló, téves információ, a felhasználó legyen kedves a Facebook covidinformációs központját felkeresni, ezt a hírt mostantól mások már nem láthatják. Azon kívül, hogy az ember másodszor is jót derül, de ha eközben elgondolkodik, akkor a torkán akad a nevetés. Itt tartunk? Vége a humornak, ha a magasságos Fb. úgy akarja?

Mert annyira hülye az algoritmusa, azaz annyira korlátoltak azok, akik programozták, hogy az információt nem tudja megkülönböztetni a humortól? Igen, annyira hülye. De nem ez a baj. A baj sokkal mélyebbről gyökerezik és a kihatásai beláthatatlanok. Hová jutottunk, hogy néhány világot behálózó adatgyűjtő privát cég mondja meg nekünk, hogy mit mondhatunk és mit nem?

Rettenetes bajok vannak a szólásszabadsággal világszerte. Újságírókat gyilkolnak meg – itt, a szomszédban is –, szállítják le az eltérített repülőről, megölik, feldarabolják és sósavban oldják fel egy NATO-országbeli nagykövetségen, kínozzák meg vagy vágják le a fejét. Mi szörnyülködünk, de igazán nem foglalkozunk vele, egészen addig, amíg a cenzúra ilyen nevetségesen piti formában szembe nem jön velünk a Facebookon, a YouTube-on vagy a Twitteren. Akkor pedig vérmérsékletünk szerint vagy felháborodunk vagy behúzzuk fülünket-farkunkat, de tenni nem nagyon tudunk ellene. És ez a baj.

Annak ellenére, hogy az európai országokban nem hajszálra ugyanaz a helyzet, de vannak egységes tendenciák, mivel a világhálót majdnem mindenki használja. A covid nevű pandémia pedig végképp a felszínre hozta az amúgy is meglévő összefonódásokat és fonákságokat.

Németországban sokáig nem volt probléma a szólás- és véleményszabadsággal, bár életem egyetlen általam kezdeményezett perét éppen ebben a témakörben folytattam le, és akkor még – 2005-ben – meg is nyertem. Ugyanis írtam egy cikket arról, hogy a tartományi fogorvosi kamara egyik napról a másikra megvonta az anyagi támogatást azoktól a mellékállásban szaktanárként dolgozó fogorvosoktól – (így tőlem is) –, akik bevitték a szakközépiskolába a valóságot, azaz mindennapi gyakorlati tapasztalataikat az oktatásban hasznosították.

A cikk ugyan a fogorvosi kamara rövidlátása ellen fogalmazódott, de az iskolai tanárok sértődtek meg miatta és az iskola felügyeleti szerve, azaz az illetékes kormányhivatal engem a cikk miatt megrovásban részesített, ami természetesen belekerült a személyzeti aktámba. Ez hidegen is hagyhatott volna, mert az iskolai oktatásom honoráriuma legfeljebb egy jó vacsorára volt elegendő, azaz a megélhetésem nem függött tőle.

De akkor – és ma is – úgy gondoltam, hogy ekkora butaságot azért nem lehet annyiban hagyni, hiszen két dolgot árult el ez a megrovás: egyrészt, hogy a tanároknak súlyos problémáik voltak a szövegértelmezéssel, másrészt, hogy a felettes hivatalnak súlyos problémái voltak a német alkotmány szövegének gyakorlati alkalmazásával. Utóbbit a fiatal bírónő két perc alatt meg is állapította, és felvilágosította a hivatalt, hogy két jogi viszony közül az alaptörvényt kell előnyben részesíteni, tehát a véleményszabadság előbbre való a munkáltatóval szembeni lojalitásnál. Azaz akkoriban még minden a legnagyobb rendben volt.

Aztán jött 2010. Thilo Sarrazin egy szociáldemokrata közgazdász, volt berlini szenátor, a „nemzeti” azaz szövetségi bank egyik igazgatója, elgondolkodott egy kicsit az ország általános helyzetéről, a már 2015 előtt is meglévő bevándorlás társadalmi hatásairól. Többek között arra a következtetésre jutott, hogy a muzulmán bevándorlók jelentik az egyetlen igazi problémát, mindenki más elég jól belesimul a német társadalomba.

A könyvből nagy botrány lett, Sarrazint „közös megegyezéssel” eltávolították az állásából, ami őt anyagilag körülbelül annyira érdekelte, mint engem az iskolai megrovás, mert a művét sok százezer példányban adta el, és az azóta megjelent újabb könyvei is kivétel nélkül bestsellerek lettek, azaz a szerzői jogdíjak bőven pótolták a keresetkiesést.

A fősodratú értelmiség legnagyobb bánatára Sarrazin egyetlen tényszerű megállapítását sem lehetett soha jogilag támadni, mert olyan pontosak voltak az idézett számok és a feltárt összefüggések, hogy legföljebb a következtetései voltak vitathatóak, ami viszont akkor még a véleményszabadság tárgykörébe esett. A kancellár asszony csak annyit mondott a könyvről, hogy „nicht hilfreich”, azaz hogy nem hasznos. Állítólag nem is olvasta… Viszont a német társadalom mélyen hallgatott, senki sem ment ki az utcára, hogy tiltakozzon egy szerző meghurcolása, megrágalmazása, ellehetetlenítése ellen, vették és olvasták a könyvet, de a szerző szabadságjogait illetően hallgattak, mint a sír. Én innen számítom a német véleményszabadság jelentős csorbulásának a kezdetét.

Azóta Németországban elszabadult a nem fősodratú írások, műsorok elleni cenzúra. Az újságoknál nem volt sok probléma, ott az alkalmazottak elsöprő többsége amúgy is zöld–balliberális beállítottságú volt, a mai gyakornokoknál ez az arány már meghaladja a kilencven (!) százalékot. A kétezres évek derekán még a Die Weltnél dolgozó Roger Köppel (aki ma Svájc egyetlen színvonalas független politikai hetilapját, a Die Weltwochét adja ki) ott ma már aligha kaphatna állást.

Jó pár főszerkesztő kicserélődött a gazdasági lapok élén is, akik azóta több-kevesebb sikerrel igyekeznek saját lábukon állni. Volt olyan szerző is, akit gyakorlatilag betiltottak, azaz a kiadója nem adja ki, a terjesztők nem terjesztik. Manapság éppen egy olyan újságírót – Boris Reitschustert – akarnak kizárni a saját kollegái (!) a rendszeres szövetségi sajtóértekezletről, aki hosszú évekig tartó színvonalas munkájáért több díjat érdemelt ki, és moszkvai tudósítóként Putyin tyúkszemére is rálépett, emiatt távoznia is kellett Moszkvából.

Kritikus kérdéseit viszont a német kancellári hivatal szűkszavú szóvivője sem kedveli. A közszolgálati rádióknál és televízióknál sem volt nagy probléma: az idősebbeket, akik még emlékeztek arra, hogy milyen jó és minden oldalt érintő kritikus műsorok készültek valaha, elküldték nyugdíjba, de hellyel-közzel még megtalálhatóak az interneten, a fiatalabbak pedig alakíthatóak és már abban az iskolarendszerben nevelkedtek, amiben a korrekt szemétszortírozás ismerete fontosabb volt, mint az irodalomé vagy a történelemé.

Már akkor sem lehetett semmi jót sejteni, amikor Angela Merkel valamikor egy asztalnál volt látható Mark Zuckerberggel egy díszvacsorán. Tovább sötétült az égbolt, amikor egy, a német börtönben tisztázatlan körülmények között elhunyt bevándorlóról elnevezett alapítvány élén tevékenykedő volt NDK-s besúgó szava kezdett egyre nagyobb hangsúlyt kapni a véleményformáló sajtóban. És Berlinben nekikezdtek az azóta életbe lépett „Netzwerk-durchsetzungsgesetz” (NetzDG), azaz a hálózati kényszerítő törvény megfogalmazásának.

Ez a törvény valóban kényszerítő, mert arra kötelezi az internetszolgáltatókat, hogy töröljék a gyűlöletbeszédet meg a hazugságokat az oldalaikról. Hogy mi az a gyűlöletbeszéd, meg mi igaz és mi hazugság, azt a cég erre a célra kiképzett alkalmazottai döntik el. Ennek a nevében tűnnek el YouTube-csatornák és Facebook-oldalak, illetve bizonyos Twitter-ferhasználók. Már a Telegramot – a jellege miatt még szabad hírforrást – is pásztázzák, hogy hogyan is lehetne kordába terelni. Applikációváltozata már nem enged meg bizonyos csatornákat.

Két YouTube-film is készült rengeteg munkával a Wikipedia politikai és társadalomtudományi címszavainál uralkodó háttércsatározásokról és arról, hogy a német Wikipediát egy időközben szellemesen „translatantifá”-nak elnevezett szűk klikk uralja, akik minden olyan cikket, ami nem az ő szájízük szerint való, addig írnak át, amíg az végül megfelel az általuk képviselt globalista vonalnak.

Mást oda sem engednek, ha valaki beleír, letiltják, ráadásul a névtelenség és a hierarchikus felépítettség mögé rejtőznek. A beszűkült nyilvános tér nagyszerű példái: mind a népszerű tübingeni zöldpárti polgármester, Boris Palmer, mind pedig a baloldali Sarah Wagenknecht ellen kizárási eljárás indult a pártjaikban, mert nem követik a szigorú pártvonalat, hanem szabadon gondolkodva más eredményre jutnak, mint azt a pártfegyelem és a fősodrat megkövetelné tőlük. (Sarrazintól a szociáldemokrata párt időközben hosszú, több felvonásos menet nyomán végül megszabadult.)

Mindennek a tetejébe nyakunkba szakadt a járvány. Mivel máig nem tudjuk pontosan, hogy honnan származik a vírus, kinél milyen lefolyású a betegség, mennyire és meddig hatásosak az oltások, milyen pontosak, netán pontatlanok a statisztikák, tulajdonképpen a milliónyi információval együtt is a sötétben tapogatózunk, de a globális (dez)információs központok igencsak terelgetik a világ közvéleményét hol ide, hol oda, mintha nekik fogalmuk lenne az összefüggésekről.

Olyan tempóban változik az irány, hogy majd beleszédülünk. A Facebook hosszú hónapokig letiltja a laborbalesetről szóló híreszteléseket, és most egyszerre csak megengedi. Volt már szó egy vuhani katonai sportrendezvényről amerikai katonák részvételével, Merkel látogatásáról egy vuhani kórházban közvetlenül a járvány kitörése előtt, egy – részben amerikai érdekeltségű – legmagasabb biztonsági fokú mikrobiológiai laborról, ahol természetesen egészen véletlenül a koronavírusok virulenciájával is kísérleteznek, no meg ott van a hírhedt állatpiac, ahonnan a most éppen érvényes narratíva szerint a járvány elindult, igaz, az emberre való átadáshoz szükséges köztes hordozó fajt máig nem sikerült beazonosítani. Azaz a rengeteg információ birtokában pontosan ott tartunk, ahol egy évvel ezelőtt. Ez is egy módszer.

A mi tudásunk egyre zavarodottabb, miközben másutt, a nagy techcégeknél egyre csak gyűlnek rólunk az információk, a világhálón testre szabott hirdetéseket kapunk, néha akkor is, ha csak beszéltünk valamiről egymás között. A hírhedt keletnémet titkosszolgálat, a Stasi még álmodozni sem mert volna olyan paradicsomi állapotokról, hogy mindenki saját maga szereli fel és üzemeli be otthon a saját lehallgatókészülékét computer, okostelefon vagy Alexa és társai formájában.

Ha mindezt végiggondoljuk – és ekkor még nem beszéltünk a világ összes titkosszolgálatainak célzottan elhelyezett dezinformációiról –, akkor azt kell mondjuk, hogy egy normális, hétköznapi embernek esélye sincs arra, hogy megismerje a valóságot.

Lehet, hogy nem is szeretné.

( Németország)