Örökké tartó kompenzáció?

A lengyel igazságügyminiszter-helyettes a lépést azzal indokolta, hogy a módosítás lengyelek milliói számára vet véget az örökös bizonytalanságnak afelől, hogy mikor jön egy valós vagy nem valós örökös, aki jogot formál ingatlanaikra, iskoláikra vagy földjeikre.

Az izraeli kormány hevesen tiltakozott, mondván, ez effektíve megakadályozza a zsidó vagyonok visszaszolgáltatását az eredeti tulajdonosok örököseinek, és gátat szab a holokausztáldozatok kompenzációjának. Az izraeli külügyminiszter a törvényt egyenesen szégyenletesnek és erkölcstelennek nevezte. Ez egy borzalmas igaz­ságtalanság, amely sérti a túlélőket, örököseiket, a zsidó közösség tag­jait, akik évszázadok óta élnek Lengyelországban, vélekedett a politikus.

Egy másik izraeli miniszter pedig úgy nyilatkozott, a lengyel törvényatyák szégyellhetnék magukat ezért a döntésükért. Nyilván ez a téma egy darázsfészek, de annál inkább van itt szükség alternatív interpretációk és megközelítések beiktatására. A ma létező egyetlen szankcionált és vitát nem tűrő álláspont legnagyobb hibája nem is az, hogy nyilvánvalóan nem vezet megoldásra az anyagi kompenzáció kérdésében, hanem hogy olyan hangnemben erőltetik, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a megváltozott európai politikai légkört.

Ebben kontextusban a fent említett elmarasztaló politikai reakciók nemcsak, hogy moralizálónak és indokolatlanul arrogánsnak hangzanak, hanem sajnos a régiónk átlagpolgára számára kísértetiesen felidézik azokat az erkölcsi felsőbbrendűségtől átszőtt szavakat, amelyek az önmagukban meghasonlott európai uniós intézmények felől érkeznek mérgezett nyilakként.

A lengyelek nem kérdőjelezik meg a holokauszt áldozatainak és azok leszármazottainak kompenzációra való jogát, és ezen tényből kifolyólag egyszer s mindenkorra érdemes lenne kiiktatni mindenféle erkölcsi fölényeskedést a vitából. Másrészt viszont javaslom, hogy a felháborodásukat igencsak mellükre kitűző politikusok kérdezzenek meg egy átlag lengyel iskolást, hogy nemzetük hány polgárt veszített el a második világháborúban. A válasz szinte kivétel nélkül hatmillió lesz, nem pedig hárommillió lengyel és hárommillió zsidó.

Ezt a nemzeti szolidaritáson alapuló közös emlékezetkultúrát, senkinek, de senkinek nincs joga megkérdőjelezni. A lengyelektől senki sem követelheti, hogy zsidó vallású polgáraik tragédiáját leválasszák a többségi társadalomból kikerült ártatlan civilekéről, és önként átadják ezt egy másik nemzetnek megőrzésre. Persze mindenki ismeri a lengyel érvelést, miszerint a holo­kauszt éveiben országuk német náci megszállás alatt volt, és a zsidók kiirtását, plusz az ebből eredő jóvátételt az ő számlájukra kell írni.

A lényeges kérdés viszont inkább az, hogy milyen közös jogi alapelveken, államközi szerződések alapján történjék a felelősségmegállapítás és a kompenzáció folyamata. Ez ugyanis a mai gyakorlatból teljesen hiányzik, a 2009-es Terezíni deklaráció pedig az ilyent nem helyettesítheti.

Az ilyen történelmileg és erkölcsileg leterhelt témában csakis államok közti szerződések alapján lehet eljárni, nem pedig individuális esetenként, vagyoni perekkel, amelyekben tízből kilencben az győz, akinek drágább ügyvédje van.
Az izraeli értelmiségi elitnek egy kicsit több pragmatizmusra lenne szüksége, hogy megmagyarázzák politikusaiknak: ennek az egész fenti vitának ára van. A csekket pedig sem ők, sem a lengyelek, sem a németek, hanem elsősorban az euró­pai zsidóság fogja megfizetni.

Valami ugyanis nagyon elterelhette a figyelmüket, ha nem vették észre, hogy a holokauszt fogalma elvesztette az európai diskurzusban azt a domináns interpretációs szerepét, melyen keresztül az egész huszadik századi világégést értelmeztük, és melynek szűrőjén minden történelmi elméletnek át kellett mennie, hogy a szélesebb köztudatban elfogadásra kerülhessen. Ma a holo­kauszt az európai politikai elit számára nem történelmi trauma, hanem egy védekezőeszköz, amelyet szinte mechanikusan kántálnak, miközben egy olyan etikai és demográfiai transzformációt erőltetnek a kontinens népeire, amely sok tekintetben ignorálja az őshonos kultúrák, így a kereszténység és zsidóság történelmi előjogait.

Izraelnek az európai zsidó közösségek védelmére kell törekednie, és ez nem fog úgy menni, hogy birtokolni próbálja a népirtás narratíváját, vagy kisajátítja az áldozat és elkövető jelzőjének megítélési jogát. Ha a nácizmus barbárságainak mai jogutódait keressük, kutakodjunk ott, ahol ma is felüti fejét az a gyűlölet és politikai–vallási fundamentalizmus, amely a hatmillió lengyel és hatmillió zsidó tragédiáját okozta.

Hibát követ el az izraeli elit, ha ilyen vitákkal, és ilyen lekezelő moralizálással aláássa azt a néhány euró­pai konzervatív kormányt, amely még teljes mértékben, és nem csak gesztusokban, elkötelezett a zsidók biztonsága és európai jövője iránt. Nem szabad megrendíteni azon kevés európai nemzet önbizalmát, amely még érti, hogy a zsidók üldöztetésében akár hallgatólagosan sem tud úgy részt venni, hogy saját túlélését alá ne ássa, lelkét végérvényesen meg ne csonkítsa.

Azt, hogy a közös vita megoldásában milyen irányban kell elindulni, legjobban talán Bibó István 1942-ben íródott szavaival tudnám szemléltetni: „Nem elég az értékekben való elvi megállapodás – ami még szintén hiányzik –, hanem szükség van arra is, ami még sokkal nehezebb, hogy ez az új értékrend erős történelmi élmények tüzében egységgé és közmeggyőződéssé érjék, és a társadalom viszonylataiban tényleg érvényesüljön is.”

(A szerző teológus, újságíró)