Himnusz

Hollan­dia adminisztratív központját unalom jellemzi, így különösen feltűnő volt a gyülekezet, az emberek a második világháborús német megszállást elítélő transzparensekkel demonstráltak. Hamar kiderült, a résztvevők a német labdarúgó-válogatottat részesítették nem éppen vendégszerető fogadtatásban. Amikor a Nationalelf tagjai megérkeztek, a tömegben állók a holland himnuszt kezdték énekelni, mintha csak pótolni akarnák azokat az éveket, amikor a világégés alatt ezt nem tehették.

A szurkolói szokásokat még mindig átitatja a történelem és a napi politika. Nem volt ez másként a héten záródó foci Eb-n sem. Hiába minden globalizációs törekvés és az európai egyesült államok létrehozására irányuló bigott szándék, szinte minden csapat szurkolói gárdájának kötelező volt nemzeti színekbe öltözni és a mérkőzések előtt saját játékosaikkal együtt
a himnuszt demonstratív módon énekelni. A himnusz eléneklése, illetve ennek megtagadása ugyanis egyértelműen jelzésértékű: az illető az adott nemzet tagjának érzi-e magát vagy nem. Az előzményeket ismerve nem igazán lepett meg, hogy a hollandok narancssárga focimezekbe bújva, még kisebb zenekarokat is a lelátókra telepítve, tele torokból énekelték nemzeti himnuszukat. Mintha a vadliberalizmus agresszív németalföldi nyomulása ez időre fel lett volna függesztve, vagy talán csak a felszín alól, a mindenfajta véleményterror ellenére tört volna fel a nemzeti érzés.

John Lukacs, a 2019-ben elhunyt, Amerikában élt magyar történész egyik budapesti előadásában azt mondta: az ember legerősebb identitásképző tényezője a nemzethez való tartozás. Azt persze nem feltételezhetjük, hogy a holland szurkolók, miközben a csehek elleni mérkőzésre a Puskás Ferenc Stadionba vonultak, és a pesti házak tövében tömegesen engedték le a „fáradt gőzt”, holmi filozófiai mélységet megjárva jutottak el himnuszuk énekléséig. Egyszerűen csak ösztönösen cselekedtek, a még meglévő ritka lehetőségük egyikét használták ki, hogy legalább külföldön és a szurkolás örve alatt kifejezhessék nemzeti érzésüket.

A visszafojtott és elemi erővel kitörő nemzeti érzés iskolapéldája a számunkra szerencsétlenül végződött, 1954-es berni foci világbajnokság döntője. A németek (Német Szövetségi Köztársaság) 3–2-re győztek ellenünk, ezzel megnyerték a tornát. Szűk egy évtizeddel a második világháború befejezése után a sportsiker ürügyén ismét büszkén lehetett énekelni a német himnuszt, az NSZK pedig úgy érezhette, hogy némiképpen maga mögött tudhatja a múltat. Ez fordulópontot jelentett a németek viselkedésében, magabiztosak lettek – talán túlzottan is –, úgy gondolták, ettől kezdve egyenrangú partnerként viselkedhetnek a nemzetközi élet színpadán.

A nyugat-európai bevándorlás azonban komoly konfliktusokat generált a nemzeti himnuszok éneklésével kapcsolatban, éppen Németországban is. Emlékezzünk a török származású Mesut Özil esetére, aki még világbajnokságot is nyert német színekben, 2018-ban mégis lemondott a válogatottságáról. Sok mindent vetettek Özil szemére, többek között azt is, hogy a mérkőzések előtt nem énekli a német himnuszt. Özil hiába született Gelsenkirchenben, vette fel a német állampolgárságot, nem vált németté.

Mindezek után biztosak lehetünk, olyan körülmények nem jöhetnek nálunk, hogy a Puskás Ferenc Stadion gyepszőnyegét méhlegelőnek használjuk. Abban is biztosak lehetünk, hogy az arénában 67 ezer ember fogja énekelni a magyar Himnuszt. Azt a Himnuszt, amelyet még Rákosi sem mert betiltani.

(A szerző lapszerkesztő)