Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Csillagcsók Budapesten

Múzeum és semmi se legyen. Leginkább liget ne legyen. Sivatag kell, az illik hozzánk. Maradjanak a romok a várban, az illik hozzánk

Itt a kánikula már hetek óta. A kigyulladt budapesti nyárban forró csókként hull le ránk a napcsillag sugara. Ilyenkor az ember arra számít, hogy kevesebb lesz a marakodás, ami errefelé valami végzetes félreértés folytán mintha beleivódott volna a kormos házfalakba. Mi tagadás, nehezen viselem már ezt, savanyú grimasszal matatok a múltban.

Várnám, hogy kevesebb lesz az okoskodás, nagyképűsködés, s talán még némelyik ellenzéki vezér is elfelejti az ökölrázást, fenyegetést vagy panaszkodást. S a mindig akciózók is pihennek egy kicsit, nem átkozódnak, parancsszóra nem őrlik az idegeinket, az időt, a mai napot, a holnapot. Elvégre ebben a forróságban jár egy kis nyugalom a budapesti embernek is, aki biztosan jól meglenne a mindennapi szellemtelenségek, irigységek nélkül. Ha már a hőség éjszaka sem enyhül.  

Azért a budapesti nyár nagyszerű. Kiváltképp idén az, amikor valamely negyvenkét tanácsadó jól átgondolt városfejlesztési koncepciója jegyében végre csaknem sikerült ellehetetleníteni a közlekedést a városban. Így már – gondolhatnánk -, nem kellene szagolnunk a benzines, olajos járgányok pöfögő bűzét, de éppenséggel pont az ellenkezője történik: állnak a kocsik a dugóban, és büdösítenek. És ez annál riasz­tóbb, minél „átgondoltabb” a koncepció. Mert, hogy nem egy évre szól, de jó pár évre, az bizonyos. Hogy inkább segíteni kellene a haladást, semmint akadályozni, valószínűleg szellemileg visszamaradott hozzáállás. Pedig az idő múlik, s az nagy kincs még az aszfalton is.

Jóval több mint száz évvel ezelőtt nagy poétánk, Ady Endre sem volt megelégedve Budapest közlekedési viszonyaival. Igaz, ő már karnyújtásnyira érezte a megoldást, hisz járt Párizsban azon az útvonalon, amely átszelte a Bois ligetet, ahová csak elektromos autókat engedtek be. Ő maga mindig konflison közlekedett Budapesten, nem is tudom, ült-e automobilban valaha. Szóval, úri kedvében inkább a konflist szerette, s ebből nem engedett, ha csak hajnalban nem szekérre tették, hogy vigye haza, aki akarja. Ha más nem, a sárgás ló a szekér előtt poroszkálva előbb utóbb hazatalált.

Ady a konflisról rögtön az elektromos autók világába ugrott volna, mint amolyan botcsinálta forradalmár. De abban nagyon is hasonlított a nem autósokhoz, hogy kellő utálattal nézte az autók tulajdonosait. „Hát fene egye meg az ő dolgukat. Vagy van pénzük, vagy nincs. Ha nincs, ne automobilozzanak. Ha van, tartsanak kétféle töf-töföt. Egy hosszú utakra szólót. Ennek szagát elsüllyeszti legalább az atmoszféra.

De itt Budapesten, e szűk, kevés levegőjű városban ne büdösítsenek. Se a Kossuth Lajos utcában se másutt.” S e látnokot gúnyolta még Kosztolányi! A „másféle autó” valószínűleg az elektromos lett volna. S hogy most, százhuszonöt év elteltével a budapesti Városligetből kitiltanák végre a töf-töf autókat, növelik a zöldterületeket, a föld alá süllyesztik a parkolókat, a „ligetvédő” szabadcsapatok üzenik: csak a testünkön át. Mú­zeum és semmi se legyen.  Leginkább liget ne legyen. Sivatag kell, az illik hozzánk. Maradjanak a romok a várban, az illik hozzánk. Maradjanak az ülés nélküli betonkatlanok, kulturált stadion nem illik hozzánk. Modern kórház sem kell. Csillagcsókok? Ezeknek? Csak térdeljenek.  

A nyár nagyobb dicsőségére megszűntek a menetrendszerű hajójáratok a Dunán. A város vezetése döntött így. Emlékszem, mennyien küzdöttek azért, hogy vonják be a Dunát Budapest közlekedésébe. Micsoda útvonal! Aszfaltozni sem kell. Már a rendszerváltoztatás előtt is a jobb szándékúak, messzebbre látók szorgalmazták. Ennél észszerűbb javaslatot keveset lehet találni. Elindultak a sétahajók, és a rendszeres járatok is. Igaz, volt az a szörnyű baleset.

A járvány. De most, amikor a rakpartokat állandó jelleggel lezárják, amikor a Lánchidat is felújítják, bent a metrót is, amikor lehetetlen közlekedni, éppenséggel fejleszteni kellene a hajózást, de legalább újraindítani, amit lehet. Nem kifizetődő? Együtt egy sétahajóflottával? Ugyan! Nem csak a tengerekre igaz a mondás: Hajózni muszáj! Igaz, hogy a szállóige folytatódik, de ezt most nem idézem, valami jóízlésféle tiltakozik ellene.

A menetrendszerű járatok nem közlekednek. Mire mehet ki a játék? Az álló, használaton kívüli hajók majd szépen tönkremennek, mint 1989-90 után a gazdátlan gyárak, épületek, vasútvonalak. Talán hulladékvasként értékesíthető lesz. Lehet, hogy valaki jól jár, de az nem a város és nem az ország lesz.  Valaki fejleszti vagyonát, de nem építéssel, hanem pusztítással. Láttunk már ilyet.

Az a szerencse, hogy a nyarat nem lehet elrontani még Budapesten sem. Mert ez egy nagyszerű város. Indián lelkű emberek is élnek itt, de a tolldísz csak fent a Duna szigetein kerül a fejükre. Talán van még humora is a városnak. Nem az ócska kávéházi „kabaré”, hanem a flaszteren születő pesti vicc. Vajon van-e még értelme az Ady által idézett gondolatnak: „Budapest gyönyörű város, s az ember meg is tudná kedvelni, ha nem élnének itt – budapestiek.”

Egyre inkább idegenkedek a hasonló, frappánsnak szánt megjegyzésektől. Pedig hallok ilyeneket, s nem éppen ebben a kifinomult stílusban. Nem tudom pontosan idézni, de Márai Sándornak is volt olyan mondata, hogy az emberekért élni még hagyján, de közöttük! Ady azt írja, Budapest írói és művészei undorítók. Hm. Valahogyan boldogtalannak érezte a város lakóit a költő, ahol „mintha egyenesen azért élnének az emberek, hogy egymás illúzióit tépjék”. Micsoda mondat!

Nincs is kedvem több hamisságról írni, mert könnyen kiderülhet, hogy a király teljesen meztelen, s hamisságai nélkül nem is létezik a város. Pedig ez az én városom. Mindenestől. Igaz, közben nagy „művész-tudós-politikus” infláció lett, valóságos ingyenélő birodalom, s hol vagyunk már attól, hogy Hatvany Lajos házmesterének összeírásában csak 1934-ig hatszáznegyvenhárom versíró szerepelt, akik bekopogtattak támogatásért a mecénáshoz. Egyikük szépen meg is írta a mecénás dolgát: „Tessen adni mán egy üveg bort,/ Hadd cipeljem a szomjas számhoz.” Sértő volt.

Valaha ismertem e város lakóit. Velem hasonszőrű, egyívású srácokat. Ők a koszos utcákon snúrozók, a pingpong forgóban a beton­asztal körül körbe-körbe rohanók, az aszfaltos tereken sötét éjszakáig a labdát rúgók, a kapualjakban önkívületig csókolózók, a koncerteken eksztázisban felszabadulók, a meccseken vadul szurkolók.

A szabadon, dühösen beszélők, akik nem törődtek azzal, hogy jelenteni fogják a szavaikat, a verebeket káromkodva és nevetve hajkurászók, a parton tüzet rakók, Rómáról, sőt Bécsről álmodozók, a kifőzdében, hentesnél lecsókolbászt, szalonnát, friss kenyeret, savanyúpaprikát kérők, az álmaikban Ford Mustanggal száguldozók, este az ágyban elemlámpával Rejtőt olvasók, az édesanyjuk boldogtalan gesztusát gyűlölők, apjuk meghunyászkodását megvetők. Ők mosolyognak a kerítés mellől, csenevész ecetfa alól, a gangról kihajolva, és én nem tudom már mi jár a fejükben, megismernek-e még, elhívnak csavarogni, inni valamit, vagy az öklüket rázzák szitkozódva, s végül levetik magukat a forró sárga keramitra.

Nagyon sokan elvesznek Budapesten, elvesznek a hatalmas városokban. Sok nő sír az éjszakában hangtalanul, s bár néha a harangszó idehallatszik, sokan elvesztették az Istent, s a ricsajt hiszik misének. A gondolatok is el-elkószálnak, könnyen megvehetők, mint egykor a kurtizánok. De ezért nem a város felel. A város ilyen, magasak a házak, sem a napos eget nem látni, sem a csillagos égboltot úgy egészen. Könnyű eltévedni.

Nincs patak csobogása, nincs csend sem, hogy meghallanánk a szívek dobbanását. Pedig dobbannak. Talán ilyenkor, a júliusi hőségben jobb egy kicsit. Mert nem mozdulunk. Aki menni akart, már messze jár. Aki elfáradt, valahol pihen. Az autókból is kevesebb van, a költők is a félhomályt keresik. A gyerekek, a szent lurkók táborba mentek, s azokat is megtalálják a csillagcsókok, akiknek már alig van erejük felemelni tekintetüket az égre. 

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Imahelyek

ĀA mai napig nem kaptam elfogadható magyarázatot arra, hogy miért nem engedélyezték azt a riportot. Pedig amikről írtam, azok az 1980-as moszkvai nyári játékok különleges helyszínei voltak: imahelyek az olimpiai faluban

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Hőség, mondások

ĀNagyot futott a héten Gyurcsányné Dobrev Klára, elengedett néhány meredek kijelentést