Miről is szól?

A szerző Orbán Viktor Jankovics Marcell temetésén mondott beszédéből értette meg úgymond világosan, milyen tervek, motivációk és ösztönzők állnak a jobboldali kulturális térfoglalás igénye mögött. Eszerint a beszéd árulkodó volt, a miniszterelnök kimondta benne, amit eddig tagadott: hogy a harc nem valami másnak, valami nemzetibbnek, valami keresztényebbnek, valami magyarabbnak a térhódításáról szól, hanem a zsigeri bosszúról és a sérelmek könyörtelen megtorlásáról.

Egyszerű, egyoldalú és egy szempontú diagnózis, ahogy megszokhattuk. Nincs benne kérdés, kétely, tépelődés – ítélet van, ahogyan bő tíz éve napra nap, témától és történésektől függetlenül.

Pedig talán lehetnének…

Felvetődhetne: tényleg az e a természetes állapota egy kulturális térnek, hogy abban hegemónia van, s minden törekvés, amely változtatni igyekszik rajta, az a kultúra ellen indított támadásként tételeződik? Vajon rendben lévőnek ítélhető-e, hogy a rendszerváltozás után a teljes magyar kulturális infrastruktúra egyszínezetűvé és egylogikájúvá vált, és a kiszorítás, elhallgatás, az „alattomos tőrökkel szívtájék felé szúrások” úgy tartoztak hozzá, mint nyár esti vízparthoz a szúnyogok?

S akik most azért perelnek, hogy a jelen politikai világban „nincs helye tisztességes versengésnek, vitának, tárgyalásnak, kompromisszumnak, szolidaritásnak, semmilyen normális emberi együttműködésnek”, feltették-e valaha maguknak a kérdést: voltak-e ezek a magyar kultúrában az elmúlt harminc évben valamikor is? Nagyvonalúság, tisztelet, a másik által létrehozott érték elismerése?

A kérdések sorjázhatnának számolatlanul, ahogyan egyszer azzal is szembe kellene nézni, mekkora veszteségeket okozott ez a teljesen abszurd és évtizedekig mozdulatlan berendezkedés, amelyiknek legfőbb fenntartója éppen a magát most nem szabadnak érző baloldali sajtó volt és maradt. Sose felejtem el a 2003-ban Hernádi Gyuláról készült dokumentumfilmet. Csöndesen beszélt benne, bölcsen.

Megemlített egy kritikát, ami a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című Jancsó-moziról íródott, amelyben az ő filmbéli jelenlétét kifogásolta a kritikus. Durva és első hallásra meglepően igazságtalan mondatot idézett. Utána megkerestem az Élet és Irodalomban megjelent írást és a rá vonatkozó szövegrészletet: „…rendkívül bosszantó, hogy ebben a nyelvi és stiláris megújulásban Hernádi megint szerepet kap.

Szerintem kevés olyan személyiség élt a magyar kultúrában, akinek ennyire káros hatása lett volna.” Azért citálom ide, mert a hozzáállás olyannyira jellemző volt a rendszerváltoztatás utáni két évtizedre, nemcsak hogy negligálni mindenkit, aki nem illett bele az egyszínbe, de még az évtizedek óta együtt dolgozó, számtalan sikert felmutató szerzőpárost is szétoperálni, és a semmibe taszítani közülük azt, akiről közben kiderült, hogy mást gondol a világról, mint amit gondolni illenék.

A kulturális térfoglalás, de talán pontosabban a kultúra sokszínűvé válásának, a sok szempontú, sok praxisú tér létrejöttének fontosságát talán semmi sem mutatta meg jobban, mint az utóbbi napok európai történései, a Magyarországra irányuló, minden civilizációs gátat elvesztett, helyenként a hisztéria határát súroló, mindent mindennel összekeverő támadás, hiszen végső soron az is kulturális gyökerű.

Ez nem a bosszúról szól, nem a sérelmek könyörtelen megtorlásáról, még ha a nagyon sokáig kivételezett, hegemón helyzetben lévőket elbizonytalanítja is, dühöt kelt bennük és agresszívvá teszi őket.

(A szerző lapszerkesztő)