Brém-Nagy Ferenc

Vélemény és vita

Miről is szól?

A napokban olvastam az évek (igazából inkább évtizedek) óta folyó kultúrharc okainak legújabb baloldali megfejtését

álláspont

A szerző Orbán Viktor Jankovics Marcell temetésén mondott beszédéből értette meg úgymond világosan, milyen tervek, motivációk és ösztönzők állnak a jobboldali kulturális térfoglalás igénye mögött. Eszerint a beszéd árulkodó volt, a miniszterelnök kimondta benne, amit eddig tagadott: hogy a harc nem valami másnak, valami nemzetibbnek, valami keresztényebbnek, valami magyarabbnak a térhódításáról szól, hanem a zsigeri bosszúról és a sérelmek könyörtelen megtorlásáról.

Egyszerű, egyoldalú és egy szempontú diagnózis, ahogy megszokhattuk. Nincs benne kérdés, kétely, tépelődés – ítélet van, ahogyan bő tíz éve napra nap, témától és történésektől függetlenül.

Pedig talán lehetnének…

Felvetődhetne: tényleg az e a természetes állapota egy kulturális térnek, hogy abban hegemónia van, s minden törekvés, amely változtatni igyekszik rajta, az a kultúra ellen indított támadásként tételeződik? Vajon rendben lévőnek ítélhető-e, hogy a rendszerváltozás után a teljes magyar kulturális infrastruktúra egyszínezetűvé és egylogikájúvá vált, és a kiszorítás, elhallgatás, az „alattomos tőrökkel szívtájék felé szúrások” úgy tartoztak hozzá, mint nyár esti vízparthoz a szúnyogok?

S akik most azért perelnek, hogy a jelen politikai világban „nincs helye tisztességes versengésnek, vitának, tárgyalásnak, kompromisszumnak, szolidaritásnak, semmilyen normális emberi együttműködésnek”, feltették-e valaha maguknak a kérdést: voltak-e ezek a magyar kultúrában az elmúlt harminc évben valamikor is? Nagyvonalúság, tisztelet, a másik által létrehozott érték elismerése?

A kérdések sorjázhatnának számolatlanul, ahogyan egyszer azzal is szembe kellene nézni, mekkora veszteségeket okozott ez a teljesen abszurd és évtizedekig mozdulatlan berendezkedés, amelyiknek legfőbb fenntartója éppen a magát most nem szabadnak érző baloldali sajtó volt és maradt. Sose felejtem el a 2003-ban Hernádi Gyuláról készült dokumentumfilmet. Csöndesen beszélt benne, bölcsen.

Megemlített egy kritikát, ami a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című Jancsó-moziról íródott, amelyben az ő filmbéli jelenlétét kifogásolta a kritikus. Durva és első hallásra meglepően igazságtalan mondatot idézett. Utána megkerestem az Élet és Irodalomban megjelent írást és a rá vonatkozó szövegrészletet: „…rendkívül bosszantó, hogy ebben a nyelvi és stiláris megújulásban Hernádi megint szerepet kap.

Szerintem kevés olyan személyiség élt a magyar kultúrában, akinek ennyire káros hatása lett volna.” Azért citálom ide, mert a hozzáállás olyannyira jellemző volt a rendszerváltoztatás utáni két évtizedre, nemcsak hogy negligálni mindenkit, aki nem illett bele az egyszínbe, de még az évtizedek óta együtt dolgozó, számtalan sikert felmutató szerzőpárost is szétoperálni, és a semmibe taszítani közülük azt, akiről közben kiderült, hogy mást gondol a világról, mint amit gondolni illenék.

A kulturális térfoglalás, de talán pontosabban a kultúra sokszínűvé válásának, a sok szempontú, sok praxisú tér létrejöttének fontosságát talán semmi sem mutatta meg jobban, mint az utóbbi napok európai történései, a Magyarországra irányuló, minden civilizációs gátat elvesztett, helyenként a hisztéria határát súroló, mindent mindennel összekeverő támadás, hiszen végső soron az is kulturális gyökerű.

Ez nem a bosszúról szól, nem a sérelmek könyörtelen megtorlásáról, még ha a nagyon sokáig kivételezett, hegemón helyzetben lévőket elbizonytalanítja is, dühöt kelt bennük és agresszívvá teszi őket.

(A szerző lapszerkesztő)

Kapcsolódó írásaink

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Háború lesz

ĀKellemes csütörtök délután volt, sokan épp hogy csak elfogyasztották ebédjüket. Volt, aki lepihent, jólesik ilyenkor egy kicsit szunyókálni